Címlap » Magazin » A TIEN-SAN EGÉNEK URAI

 
 

A TIEN-SAN EGÉNEK URAI

 

„Sasokról nincs mit mondanom. Minden csodálatom és tiszteletem azoké, akiknek van bátorságuk és vállalkozó kedvük foglalkozni velük, de mégis azt tartom, hogy ezek a rettentő madarak nem illenek bele a mai európai életbe.” Blaine Gilbert a Sólymászat című nemzetközi alapmű szerzője (1936 London, Allan Philips Kiadó)

A rettentő madarak Erdélyben

Valaha Magyarországon is szép számban éltek még kőszáli sasok. Az 1892-ben Budapesten megjelent

A Vadászati Ismeretek Kézikönyve című összefoglaló munka 2. kötetében (Madarak) Szécsi Zsigmond Magyar Királyi Erdőtanácsos így kezdi a rettentő madarak jellemzését: „A kőszáli sas a sasok közt a legveszedelmesebb rabló s azon vidékeknek, hol tartózkodik, valódi réme. Táplálékát mindennemű szőrmés és tollas vad képezi, mint: zerge, őz, nyúl, morga[1], hörcsög, de a bárányt s a borjut is megtámadja.”

A legtöbb kőszáli sas (Aquila chrysaetos) a Keleti- Kárpátokban fészkelt, erejének, tekintélyt parancsoló fizikumának is köszönhette, hogy Erdély címerállatává emelték. A kifejlett példányok szárnyainak fesztávolsága elérhette a 230 cm méretet. (!) A kiterjesztett szárnyú, alacsonyan repülő óriások halált hozó angyaloknak tűnhettek, ezért időről – időre születtek mondák a gyermekeket elvivő órás sasokról is. A hozzájuk kötődő félelmek és babonák mellett misztikus tulajdonságokkal is felruházták az égi ragadozókat. Még a tudomány képviselőit is erős túlzásokra ihlették Erdély címermadarai – hiszen így ír róluk a már említett   A Vadászati Ismeretek Kézikönyve c. szakkönyv is: „legalább 50 éves korig a kőszáli sas majdnem fekete, farka azonban fehér s csak a végén van fekete sáv; szárnyain szabálytalanul elszórt fehér foltok vannak. Ezek idővel eltűnnek…míg végre a farok egyszínű sötétbarnává lesz. Így keletkezik idővel a fiatalabb kőszáli sasból …, az arany sas, melyet nem csak régebben, hanem sokan még most külön fajnak tekintenek. Minthogy ezen sasfaj 200 évig is él, képzelhető, hogy tollazatán sokféle változványok észlelhetők”.

A Tie-san hegység apex predátorai

A Tien-san, a Himalája hegységképződési övezetéhez tartozó, 2.500 km hosszan elhúzódó magashegység, Földünk egyik legérintetlenebb tája. Országnyi területek maradtak (és maradnak) lakatlanul az óriási magasságok, illetve szigorú klíma következtében. A tagolt, 3.000 m feletti havasi legelőkre (szürt – kirgiz nyelven)    csak a rövid nyár alatt merészkednek fel a pásztorok. Az ember nélküli világ határán, a szürtök környezetében még nagy számban élnek ragadozó madarak, s közöttük is a legnagyobbak, az arany sasok. A kifejlett arany sasokat semmi nem vadássza, apex predátorok – vagyis ők a tápláléklánc Alpha ragadozói.  A monogám életet élő, „egész életre házasodó” madarak sokszor közösen vadásznak. Mindenre – a pockoktól – a farkasokig. Számos leírás szól az egyéb ragadozó madarakat megölő és elfogyasztó arany sasokról. A levegő óriásai a dögöt is szeretik, sőt a legagresszívebb kleptoparaziták közé tartoznak, hiszen előszeretettel ragadják el más ragadozók prédáit (sokszor a ragadozókkal együtt…).

A türk népek fejedelmi madarai

A festői Tien-san (a név eredete a hun qilianég szó) az Altáj-hegység déli szomszédja. Az Altáj a nagyállattartó türk (török) népek bölcsője. Az Altájból, majd a Tien-sanból áradt szét a török népek megannyi törzse Észak-Szibériától a Kaukázusig és a Keleti-Kárpátokig. A türk sztyeppei lovasok legelőkelőbb vadászati módszere a lóhátról történő solymászat volt. A solymászat „nagyágyúit” az arany sasokat a prémes állatok elejtésre használták. A ragadozó madarak tartása, kiképzése, illetve a solymászattal töltött idő az előkelőségek foglalatossága volt – mint ahogy a berküt-ök (az arany sas kirgiz neve) által megfogott prémes állatok gereznáiból készített drága kucsmák és bundák viselésének előjoga is a vezetőknek jutott. (1-1 jól képzett arany sas akár 150-200 db prémes prédát is leterített októbertől – márciusig. A téli prém volt keresett). Elfogadott tény, hogy az európai udvarokat és főnemességet a sztyeppei népek tanították meg a solymászat művészetére. A tanítók személyét illetően eltérőek a vélemények. A tárgyi és írásos emlékek hiányában, van aki a szarmatákhoz, van aki a hunokhoz, s van aki a magyarokhoz köti a solymászat európai meghonosítását. Egy azonban bizonyos: Európában soha nem tudták megtanulni az arany sas kiképzés művészetét.

A türk népek természeti harmóniára épülő kultúrájának egyik legtitokzatosabb eleme, legtöbb hozzáértést igénylő munkája az arany sasok kiképzése volt. A fészekből kiszedett fiókák híján voltak a ragadozó tudásnak – így a kifejlett, nagytestű, de fiatal tojók hálós befogására törekedtek. Az elfogott madarak  kezessé tétele végtelen türelmet igényelt. A berkutcsik (sas vadászok) archaikus tudása abból a világból eredt, ahol egyes férfiak még értették az állatok nyelvét (Lásd az Állatok beszéde c. magyar népmesében). A berkutcsik tudásáról Dr. Almásy György (1867-1933) írt nagyon részletes beszámolót, aki két expedíciót is vezetett a Tien-san égig érő hegyeibe. A rendkívüli műveltségű Almásy gyakorlati ornitológus is volt, sőt saját berküt-öt is vásárolt (Vadászni azonban sem ő, sem kirgiz kísérői nem tudtak az óriás madárral).

A nomád birodalmakban a ragadozó madarakhoz értő férfiak kiemelt tiszteletnek örvendhettek. A sas szelidítés tudományához értő családok – dinasztiákká váltak. A titkos tudást kincsként hagyományozták, a nagyapákról a fiúkra, és az unokákra.

Dzsingiz kán úgy tartotta, hogy a solymászat a háború iskolája, testőrei is az őt körülvevő 7.000 solymász család fiaiból kerültek ki. Ögödej nagykán (1186–1241) korából számos olyan leírás, ábrázolás maradt, ahol a kíséretében lovon vonuló török solymászok karjain nagytermetű arany sasok ülnek. I. Bajazid Yildirim (1354 – 1403), „Bajezid a Villám” oszmán szultán seregében is szolgált 7.000 solymász, sőt az őt legyőző Timúr Lenk udvarában is kiemelt szerepe volt az berküt vadászoknak. (I. Bajezid semmisítette meg 1396-ban Nikápolynál, minden idők legnagyobb keresztes hadseregét, s vele együtt Luxemburgi Zsigmond magyar király hadait). A török népek életében a sasok olyan fontos szerepet játszottak, hogy az emberi élet 7 kincsében[2] (az emberi létezés legfontosabb elemei) is szerepel a rettenthetetlen sas birtoklása.

 

A nevelés

A tojók kb. 30%-kal nagyobbak a hímeknél és agresszívebbek is, így sokkal jobban nevelhetők a vadászatra. A hálóval foglyul ejtett sas max. 1 hétig éhezhet. Ha nem hajlandó elfogadni a húst sokszor túróval etetik. Tápláláskor vigyáznak rá, hogy csontot, porcot, inas húst és tollas, szőrös darabokat is fogyasszon a friss jövevény, így akadályozható meg, hogy a csőrön lévő folyamatosan fejlődő szaruvég túl nagyra nőjön. A köpetképzésnél is fontos, hogy a begybe csont, szőr vagy tolldarabok is kerüljenek. A legcélravezetőbb, ha a sas 1-1 rágcsáló koponyát is kap, amin elrágódhat. A hozzáértő berkutcsik „első ránézésre” is fel tudják mérni a sas munkaképességét.

Az alábbi tényezőket veszik figyelembe: 1./ Lábak és karmok nagysága;

2./ Izomzat fejlettsége; 3./ Csőr mérete; 4./ Csőr káva vastagsága; 5./ Karmok hajlítottsága; 6./ Inak vastagsága; 7./ kormánytollak száma

A már említett ősi tudás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a madár elfogadja az ember akaratát. Az átformálás kezdeti eszköztárában kegyetlen elemek is vannak (a madarat éheztetik, nem engedik, hogy aludjon). A további lépéseknél kifogyhatatlan türelem mellett szerepet kap a sassal történő rendszeres beszélgetés, sőt a nyájas hízelgés is. (Az ember hízeleg a sasnak!) A nevelés előrehaladott szakaszában a sast hozzászoktatják az emberek társaságához. Ilyenkor a berkutcsi a karján tartott madárral, belovagol a legnyüzsgőbb helyszínekre (pl. piacra, bazárba), s ezt addig ismételi, amíg a sas teljes nyugalommal szemléli a körülötte minden irányból zajongó idegeneket. (A pontosság kedvéért említést érdemel, hogy a berküt az egyetlen ragadozó madár, ami túl nehéz ahhoz, hogy karon hordják, így egy nyereghez erősíthető ülőfán, a baldak-on tartják, és csak a reptetés előtt – vagy után ül a karon.)

A kiképzés legszembeötlőbb tárgya a shirga (prémes gyakorló csali). Az egyre hosszabb madzagra kötött shirgát élő állatként mozgatják, ennek elkapását gyakoroltatják a madárra, úgy, hogy minden sikeres fogásért friss húst kap.

Fehér galléros munka vs. arany sas vadászat

A globalizált világ technikai és fogyasztói „tumultusa” mára minden irányból körbevette a Tien-san és az Altáj hegyeit. A berkutcsik tudása hagyományőrző tevékenységgé vált. A XXI. század előkelői tenyésztett állatok prémét hordják, sőt egyre több az olyan közép-ázsiai gyermek, aki csak képen, vagy monitoron lát berküt-ot. A Tien-san ege urainak ideje lejárt…

Vagy mégsem?

Az irodai, fehér galléros munkát végző nyugati- és keleti- vagy távol-keleti tehetős emberek jelentős hányada keres olyan szabadidős lehetőségeket, ahol a mindennapi életétől teljes mértékben eltérő – sőt azzal éppen ellenkező körülményeket láthat, élhet meg.   A falak közé szorított, mesterséges fényekre szűkített, „modern” élettől mi lehetne távolabb, mint a Tien-san végtelen hegyei? A Kirgizisztánba vagy Mongóliába érkező külföldi látogatók majd mindegyikét ez a természetes „ellenvilág” vonzza leginkább.  És ennek az archaikus, természet-közeli „ellenvilágnak” az egyik legfontosabb szimbóluma a végtelen eget uraló arany sas.

A berküt-ok látása nyolcszor élesebb az emberénél. Halálos árnyékot hozó röptük (zuhanó repülésben) a 320 km/óra sebességet is eléri. Ha egyiküket a karunkra ültetik, a többrétegű, vastag bőrkesztyű védelme alatt is megérezzük annak rendkívüli erejét. A hatalmas karmok és csőr látványa pedig a leginkább kalandvágyóbb városi vendégekből is előhozhatja a félszet…

Aki igazán jelentős ergonómiai változásokra vágyik… – Kirgizisztánban van a helye, a Tien-san egének urai birodalmában.

* * *

Szöveg:           Gőgös Norbert

Kép:                Gőgös Norbert

Amgalanbat Sundui

Internet források

 

Forrás:

  • Kun Péter: Szelek szárnyán – Arkadas, Debrecen, 2003.
  • László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon – Corvina Kiadó, Budapest
  • Csőre Pál: A solymászat története – Terraprint, 1996
  • Ralf G. Pfeffer: Sólyom a kézen – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1988
  • Szécsi Zsigmond: Madarak (A Vadászati Ismeretek Kézikönyve II. kötet) – Budapest, 1892
  • Dr. Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe – Budapest 1903
  • Laurence Mitchell: Kyrgyzstan  – Bradt Travel Guides, 2008.

[1] mormota?

[2] Dr. Kun Péter gyűjtése