Címlap » Magazin » Dineega – Alaszkai jávor

 
 

Dineega – Alaszkai jávor

 

„…The Giant Alaskan Moose… – akárcsak a kodiakmedve – óriása saját fajtájának. Sőt földünk valamennyi szarvasfajtáját felülmúlja: a világ legnagyobb szarvasa! …Alaszka jávora minden idők szarvasának verhetetlen fejedelme.” Széchenyi Zsigmond

A Dineega (Moose) – Alaszkai jávorszarvas

A jávorszarvas számos alfaját megkülönbözteti a szakirodalom, s minden, a szarvasok iránt érdeklődő olvasó halotta, hogy az alaszkai jávor (Alces gigas) kiemelkedik a többiek közül. Az alaszkai atabaszkák[1] nyelvén dineega – ként tisztelt óriás neve az algonkin indiánok által használt szóalakból került moose-ként az angolba. Ezért ma moose-ként emlegeti a világ. A mára egyértelműen a boreális erdőkhöz és szubarktikus élőhelyekhez kötött dineega valaha Észak-Amerika lombhullató erdeiben is szép számban előfordult. Legfőbb vadásza (az ember) túlszaporodása következtében azonban felszorult a messzi északra. Talán meglepő, de az indiánok nem csak méreteiért, de bölcsességéért is tisztelték az alaszkai jávort, számos mese- és monda- létezik még ma is a ravaszul győzedelmeskedő dineega-ról.

A sok évtizedes vadászat ellenére a bikák mérete még ma is impozáns, sőt kapitális: nem ritkák az 550-650 kg-os egyedek sem. (Minden idők legnagyobb alaszkai jávorát 1897-ban ejtették el: tömege 820 kg, marmagassága 233 cm volt!)

Alaszkában a 2011. évi statisztikák szerint a becsült jávor állomány 200.000 példány volt. Ez az adat az utóbbi évtizedben nem nagyon változott, a vadvédelmi gondozásnak köszönhetően fenntarthatónak tűnik. „Hatalmas mennyiséget esznek” mondják a vadőrök, ha felőlük kérdezősködünk.

A növényevő óriásoknak nap mint nap a testtömegük 8%-át kitevő zöldet kell elfogyasztaniuk, egy 500 kg-os bikának, tehát kb. 40 kg-ot. Ezzel magyarázható, hogy a jávor szinte egész nap táplálkozik. A legelés mellett nagymennyiségű rügyet és lombot fogyaszt, nagyon sokszor látni, amint hasig a vízben állva különböző vízi-növényeket lakmároznak.

Jávoros területen

Széchenyi Zsigmond 1935. évi vadász-expedíciója végére időzítette a jávoros területek meglátogatását. Ahogy Alaszkában vadásztam[2] c. művében megfogalmazta, azért mert ezt az állatot tartotta a legtöbbre, tisztelte leginkább. A vadászaton túlmutató tájleírást is adott a bejárt vidékről, pontos névmeghatározásainak köszönhetően ma is könnyen beazonosítható, hol is volt (van) Széchenyi jávorszarvas-lapálya.

A kenai-félszigeti „Jávorföld” térképe:

A kenai-félszigeti, Killey és Funny folyók közé eső lapos terület, igazi jávorparadicsom. A felszín cuppog a vizenyősségtől, a zsombékoson itt-is ott is tavak ezüstje csillog. A vízből kiálló magasabb területeken tűlevelű erdők zöldellnek, a déli messzeségben tájképbe illő ormok emelkednek.

A táj idilli békéjét csak a szúnyogok állandó rohama zavarja meg – egy kicsit. Nyáron nem lehet tömegével találkozni a jávorokkal, ilyenkor szétszóródnak. Olykor úgy tűnik – keresik az emberek közelségét. Besétálhatnak a külvárosokba, útszéli éttermek, motelek kertjeibe egyaránt. (írásunk szerzője is látott egy frissen füvesített kertben heverésző fiatal bikát – de ami már a hihetőség határát súrolja – az anchoragei nemzetközi reptér leszállópályája mellett is sétált néhány egyed, akiket a leszállás közben lehetett felülről „megfigyelni” /!/)

Széchenyi jávorszarvas-lapálya ősszel (szeptember közepétől – október utolsó harmadáig) elevenedik meg igazán, a szarvasbőgés idején. Ilyenkor a bikák megvakulnak a szerelemtől. Százával kerülnek elő, hogy megmutassák erejüket, a nyílt tisztásokon kitaposott alkalmi küzdőterepeken. A hormonoktól vezérelt bikák ilyenkor az emberre is veszélyt jelenthetnek. (Alaszkában több jávortámadás történik, mint medve és farkas baleset együttesen.) A szerelemtől vak bikák ellenfélnek, de akár vágyaik tárgyának is nézhetik a lapályon sétáló embert…(Nem is egyszerű eldönteni melyik eset a szerencsésebb…)

A távolból akár mulatságos voltuk mellett, a jávor bikák támadása ritkán fajul életveszélyessé. Ha közelről felmérték mivel állnak szemben – rendszerint eloldalaznak az üvöltöző, rejtekhelyre menekülő emberek elől.

A jávor elég rosszul lát. Így a nyáron a lapályban közlekedő ember rendszerint sokkal előbb észreveszi a nagy valószínűséggel táplálkozó állatot. Szaglása viszont kitűnő – amiből az következik, hogy ha szélirányból próbáljuk megközelíteni – úgysem vár be minket.

Széchenyi jávortrófeái

Széchenyi Zsigmond 2 trófeát lőhetett 1935 októberében. 1 hetet töltött a Killey és Funny folyók közötti vadonban (Kenai-félsziget), kékre zúzott térddel, törött biliárd dákóra támaszkodva, kezdetben szinte mozgásképtelenül. (Teherhordó lován ülve, „honfoglaló lovas-íjászként” közelítette meg a jávorokat – ami a bőgés időszakában még előnyére is vált, hiszen jávornak vélték a versengő bikák…) Mégis a jávorszarvas-lapályról írt oldalakban olvashatjuk a legtöbb felkiáltó mondatot, lelkesedést, a természet nagyszerűsége előtti legőszintébb tisztelgést. Széchenyi néhány nap alatt szinte teljesen meggyógyult, a lovaglásnak, vagy a jávorszarvas cserkelés izgalmainak köszönhetően. Egyszer még két bika küzdelmét is láthatták kísérőjével, 15 m távolságból:”…Onnét nézzük vagy öt percig. Azt, amit minden századik, vagy tán csak ezredik vadász láthat életében! …Amiben jómagam huszonhárom esztendő szarvasbőgése alatt még sohasem gyönyörködhettem.” – emlékezett a nagyszerű tollú író. Le is fotózta a küzdő bikákat, s néhány bekezdéssel később korholta is magát, amiért elfelejtette átállítani a lencse távolságokat.

Az egyedi pillanatok felvételei így nem sikerültek – a vadászat viszont annál jobban. 168 cm agancs fesztávú kapitális bikát sikerült elejtenie. A trófeát bemutató sorok olvasása közben 70 év távlatából is megelevenedik az elégedettség, a természetszerető ember múlt századi boldogsága.

Az Alaszkában vadásztam 2 év előkészületi munka után, 1937-ben jelent meg, először magyar nyelven. (A művet később több európai országban is kiadták, több nyelven). Csodálkozhatunk-e azon, hogy a szándékosan szimpla borítóra egy jávorlapátos került?

Dineega tiszteletet érdemelt – is érdemel.

* * *

Szöveg és kép: Gőgös Norbert

Forrás:

1./ Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam. /1.kiadás / Dr. Vajna György és Társa kiadása, Budapest, 1937

2./ Paul Whitfield: Alaska / Rough Guides, London – 2004

3./ Kenai Fjords National Park field brochure – 2002

4./ Alaska Atlas & Gazetteer / De Lorme, Fifth edition, Maine US – 2004.

[1] Alaszkai indián nyelvcsalád, de ide tartoznak a délre vándorolt apacsok és navahók is.

[2] Valamennyi fekete-fehér felvétel és a kék borító motívum is Széchenyi könyvének első, 1937. évi kiadásából származik.