A HONFOGLALÁS KORÁNAK KISKUNSÁGA ÉS A KISKUNSÁG XIX. SZÁZADI PÁSZTORÉLETE

 

Felfedezőutak

Jelentkezés, kapcsolat



UTAZÁSI FELTÉTELEK



ELEKTRONIKUS HÍRLEVÉL

A Duna-Tisza köze és a Tisza bal partja pusztája (Bács-Kiskun megye és Csongrád-Csanád megye) az eurázsiai sztyeppe öv legnyugatibb területe. Az itt élő magyarok a Honfoglalás kora óta őrizték a sztyeppei életmódot – századokon át tartó türk-tatár betelepítések és azok kulturális hatásai „frissen tartó” segítségével.

Vámbéry Ármin (1832 – 1913) a világhírű magyar orientalista egyenesen úgy vélekedett erről, hogy a Honfoglalás tulajdonképpen csak a XIII. század türk-tatár (kun és besenyő) betelepítések levezénylésével, a Turul-dinasztia (Árpád-ház) uralmának végén záródott le – a XIII. század utolsó napjaiban.

A Kiskunságban és környezetében (Tiszazug, Nagykunság déli területei, Maros-Körös köze nyugati területei) ötvöződött az I./ Avar Kaganátus (VI-IX.  század.) ; II./ Vándorlás- és honfoglalás kori magyarság (VI-IX. század); III./ Magyar Fejedelemség és a Turul-nemzetség kora óta létező hun-magyar azonosságtudat (IX. század – 1301.); és a                 IV./ Keletről betelepített besenyők, kunok (XI-XIII. század) minden ázsiai öröksége.

UNIKÁLIS, egész Európában EGYEDI ÖRÖKSÉG EZ: 700 évnyi „helyben örökölt” kárpát-medencei ázsiai örökség keveredett  –  700 évnyi, a Turul-nemzetség és a későbbi türk betelepülők által „ismét behozott” sztyeppei örökséggel.

7 ÉVSZÁZADNYI, NOMÁD, SZTYEPPEI ÖRÖKSÉG. A magyar puszta kizárólagos hagyatéka Európában.

A XIX. századi puszták magyar népessége ezt az örökséget, a néhai életmód számos jegyét őrizte, s gyakorolta mindennapjaiban. A Kiskunság- és környezetének lakossága (Bács-Kiskun megye és Csongrád-Csanád megye) a modernizáció korában is gondozta keleti múltját – szellemiekben, szokásaiban, sőt, építészetében is (pl. Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas városházái, középületei, vagy Szeged egyes középületei).

Pályázatunk egyszerre mutatja be Bács-Kiskun megye és Csongrád-Csanád megye kiválasztott A./  honfoglalás kori, illetve B./ XIX. századi emlékeit, természeti és hagyományőrző látványosságait  – 6 kiválasztott tematikai keretein belül.

A 6 tematika áttekintése, a leírtak átgondolása után bízunk benne, hogy egyre több turisztikai szakember és turisztikából élő kenyérkereső osztja majd véleményünket:

HÉT  ÉVSZÁZADNYI, NOMÁD, SZTYEPPEI ÖRÖKSÉGÜNK A MAGYARSÁG ÉS A MAI MAGYARORSZÁG LEGKÜLÖNLEGESEBB, UNIKÁLIS TURISZTIKAI KINCSE, ADOTTSÁGA. HA TETSZIK „EGY DARABKA BASKÍRIÁT – KAZAHSZTÁNT – VAGY DZSUNGÁRIÁT ŐRZÜNK EURÓPA SZÍVÉBEN.” ENNEK AZ ADOTTSÁGNAK NINCS PÁRJA – ÉS SEMMI NEM HASONLÍTHATÓ HOZZÁ EURÓPA TURISZTIKAI TÉRKÉPÉN.

 A bemutatott táj:

A Kiskunsági Nemzeti Park működéséhez- és működési területeihez hasonlóan (ami a Kiskunság – más néven Duna-Tisza hátság területeinél nagyobb földrajzi egységen lát el természetvédelmi feladatokat) – pályamunkánk is a címből következtethető földrajzi és kulturális tájegységnél nagyobb területet mutat be. A konkrét hivatkozások esetén mozaikszerű módszerrel, a történelmi Kun nemzetségek; Kun székek – és a mai Kiskun települések határain túlmenően.

A Kiskunsági Nemzeti Park a természet – és a hagyományos gazdálkodás (őshonos-, és külterjes állattartás) emlékeit, turisztikai értékeit egyszerre védelmezi és gondozza. Vagyis a természet és a hagyományos pusztai életmód örökségét is őrzi. Így a bemutatott tájak, helyszínek kiválasztásának alapjául a nemzeti park honlapja: knp.nemzetipark.gov.hu szolgált. A honlap nyitóoldalán található Áttekintő térkép nagyon hasznos eszköznek bizonyult a kezdőlépések megtételekor. Egy kistáj kivételével (Csepel-sziget) ezt a „térképet követve” jártuk – és mutatjuk be Bács-Kiskun és Csongrád-Csanád megyék tájait.

A Kiskunsági NPI védett területei menüpontban a Kiskunsági Nemzeti Park összefoglaló alkönyvtárban az alábbi fejezetek szerint meríthettünk írásos információkat, illetve a terepeken is hasznosnak bizonyuló térképeket:

  • A Duna-Tisza köze földtani fejlődéstörténete és földtani értékei
  • Felső – Kiskunsági Puszta
  • Felső – Kiskunsági tavak
  • Kolon – tó
  • Fülöpházi buckavidék
  • Orgoványi rétek
  • Bugac
  • Szikra és az Alpári-rét
  • Peszéradacsi rétek
  • Miklapuszta

 Az Alföld természetföldrajzi nagytájához / makro-régiójához tartozó Duna-Tisza köze alábbi részeit, területeit érinti dolgozatunk:

  1. A Dunamenti-síkság a Csepel-sziget déli felétől délre elhelyezkedő területei
  2. A Duna – Tisza közi hátság
  3. A Bácskai – síkvidék
  4. Alsó – Tiszavidék

A Csepel-sziget Árpád fejedelem (845 – 907) és közvetlen katonai kíséretének, nemzetségeinek szállásterülete volt, így rendkívül fontos szerepet játszott a Kárpát-medencébe települő magyar katonai elit életében. A 48 km hosszú, 6-8 km széles (257 km2) sziget páratlanul gazdag legelőkkel bírt, vélhetőleg rendkívüli lóállománnyal a IX-X. század fordulóján. Ráadásul tökéletesen védhető volt. A sziget északi területei mára beépített, indusztriális zónává – sőt, ipari roncskörnyezetté váltak – de Ráckeve magasságától délre, a Duna mentén (a sziget nyugati, délnyugati oldala) még mindig találhatók természetesebb, zöld területek. Ilyen pl. Lórév és Makád környezete, a hol a part-menti ligetes erdők és legelők, mezők még emlékeztetnek a X. századi állapotokra.

A bemutatott ázsiai, sztyeppei típusú ember:

Pályamunkánk turisztikai célzatú – így nem feladata a bemutatott térségben valaha, évszázadokon át élt avar – magyar – kun, tatár és egyéb betelepített keleti népek etnikai-, nyelvi-, régészeti hovatartozásának bemutatása, tisztázása. Ezen témakörök a dolgozat tartalmi keretein és szerzői szakmai kompetencián is egyaránt túlmutatnak. Pályamunkánk célja a VI-XIII. századi, vagyis 700 évnyi sztyeppei – pusztai életmód és ember bemutatása. Annak minden unikális, Európában csak és kizárólag Magyarországon fellelhető és bemutatható turisztikai értékeivel.

 „Hajdúk”

A Magyarországra betelepített kunok Luxemburgi Zsigmond (1387 – 1437) hosszú uralkodásának idejére olvadtak be teljes mértékig a magyarságba. Magyarul beszéltek, s életük minden vonatkozásában a magyarság részévé váltak. Az 1400-as évek elejére a néhai etnikai különállás – magyar néprajzi elemmé módosult. A királyi udvar felé fennálló könnyűlovas szolgálatuk, és az ezért járó kollektív autonómia ugyanúgy a magyar alkotmányosság részévé vált, mint a szintén magyar székelyek kiváltságai.

A legfontosabb néprajzi jelleg, a külterjes nagyállattartás (a pusztai – „sztyeppei” marha, juh és lótartás) és az ebből következő életmód azonban tovább élt.

A közoktatásból jól ismert, hogy Bocskai István (1557 – 1606) Erdély és Magyarország fejedelme, hogyan támaszkodott a Habsburgok elleni háborúiban a fegyveres marhapásztorokra. Azokra a gulyákat és csordákat őrző lovas pásztorokra, akik a ragadozók és rablók ellen is sikerrel védelmezték a vágómarhát – sőt a gulyákat, csordákat a mai Ausztria, Bajorország és Észak-Olaszország piacaira is elterelték. Az oszmán-török időkben ezek a pásztorok katonákká váltak, méghozzá a más európai katonáknál sokkal olcsóbban alkalmazható – minden nélkülözést elviselő, a szabad ég alatt is életben maradó – lovas népekké. Bocskai 1605-ben és 1606-ban a mai Hajdúságban telepítette le többezres nagyságrendben ezeket a hajdúkat.

De! A „hajdú életmód” nem csak a Hajdúság területére korlátozódott!

A Duna-Tisza köze immár magyar kunjai a XV – XVII. században afféle hajdúkként nevelték, őrizték, és terelték vágómarháikat – a szinte végtelen belvizes legelőkről, a kereskedelmi utakra – vagy utakon a városi felvevőpiacokra.

XIX. század külterjes állattartás

A XX. század első évtizedeiben (1920-as, 1930-as évek) a kiskunsági pásztorokról-, vagy a pásztorok napi munkavégzéséről-, és annak természeti környezetéről készített fotók Európában (Magyarországtól nyugatra) sehol másutt nem tapasztalható hangulatot árasztanak. A gépkocsik, a vasút, a villamos áram, a fényképezés és megannyi más modern találmány koráig is fennmaradó, ázsiai típusú, archaikus pásztorvilág hangulatát.        

 Nem a Pireneusoktól – a Francia-középhegységen és az Appennineken át  – az Alpokig megszokott, „hegyekbe szorult” havasi pásztorkodás képei ezek. De még csak a valahol  a Felvidék, vagy Kárpátalja hegyeiben a juhait terelgető tót- vagy rutén atyafiak XIX. világáé sem… (Természetesen igen nehezen hasonlíthatóak érdemileg a korabeli holland vagy dán istállózás mára néprajzi értékű képeihez sem.)

Mit látunk hát akkor ezeken a fotókon? Magyarország szívében, annak földrajzi központjában (!), a Duna-Tisza közén – amit már évtizedek óta „átszeltek” Baross Gábor, vagyis a Magyar Királyi Államvasutak modern vonalai – még mindig élt az Ázsia sztyeppéiről hozott kultúra.

Röviden: A Tisza parti, bugaci vagy kunszentmiklósi életképekhez hasonlítható jeleneteket hiába keressük a Loire, a Rajna, a Pó vagy akár az Inn partján ugyanekkor készített fotókon… Azokat csak a Volga, de méginkább attól keletre, az Amu-darja vagy a Szir-darja mentén megmaradt felfételeken tudjuk meglelni. Vagyis a mai Baskíriában – de méginkább  attól is keletre.

A külterjes állattartás a XIX. században még meghatározó szerepet játszott a Duna-Tisza köze pusztáin. (Ezért lehetett ezt a világot még az 1920-as, 1930-as évek fotóin is megörökíteni.) A puszta mindennapjai, az ott élők szokásai, építményei (szárnyék, száraz állás, téli hajlék, ideiglenes kunyhók) és eszközei még ekkor közelebb álltak a mai Üzbegisztánban vagy Kazakisztánban fellelhető emlékeihez – mint a szomszédos Stájerország vagy Alsó-Ausztria mezőgazdasági „régiségeihez”.

A hun származás tudata

„És mivel az isteni kegyelem volt velük, félt tőlük minden ember; mégpedig leginkább azért féltek tőlük, minthogy hallották, hogy Álmos vezér fia, Árpád vezér, Attila király ivadékából származott.”

Anonymus – Gesta Hungarorum

A magyarországi népi emlékezet és /vagy köztudat egyik legrégebbi és legkarakteresebb eleme a Turul-nemzetség (Árpád-ház) Atillától és Atilla hunjaitól való származása. Minden fennmaradt ősgesztánk (Anonymus: Gesta Hungarorum; Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum) és a későbbi középkori krónikák (Kálti Márk: Chronikon Pictum /Képes Krónika/ ; Thuróczi János:  Chronica Hungarorum/Thuróczi-krónika/ ) elmondja, tárgyalja ezt a származást, rokonságot.

(Megfordítva: Egyetlen írásos emlékünk sincs, ami ne Álmos fejedelem, Árpád fejedelem és kíséretük hun leszármazásáról szólna.)

Ősgesztáink és krónikáink a Turul-nemzetség, majd az őket követő magyar királyok számára készültek. Egyik legfontosabb közös céljuk a Kárpát-medence feletti uralom megkérdőjelezhetetlen legitimitásának igazolása volt. Röviden: Árpádtól – Mátyás királyig minden magyar uralkodó őszintén hitte – és hirdette, hogy családja- és katonai kísérete Atillától – és Atilla hunjaitól származott.

A népi emlékezet mellett (azt követően, illetve kiegészítve) a XIX. század elejétől az őskrónikák anyagát költőink, kutatóink (pl. Arany János, Vámbéry Ármin) népszerű műveikben és munkákban „emelték be ismét” a köztudatba. A közoktatásnak és sikeres könyvkiadóknak köszönhetően a Hun és Magyar mondák immár írásban, „nyomtatottan” is a nép tömegei közé kerültek, a Dualizmus korától – és még inkább az I. Világháborút követően. Csak egyetlen kiragadott példa Voinovich Géza (1877 – 1952) irodalomtörténész (a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára) 1932-ben megjelent „Magyar mondák világa” c. rendkívül népszerű könyve. A minden iskolába és igen számos családi könyvespolcra is felkerülő népkönyv I. része Atilla és a hunok cselekedeteit mutatja be – s a II. rész kezdődik Árpád és a Honfoglalás címmel.

Alpár homokja – vagyis a mai Tiszaalpár és környezete – s az itt történt, a magyarság számára sorsdöntő események így kerültek Anonymus gestájából Vörösmarty hőskölteményébe (Zalán futása), majd a közismert népkönyvekbe (Magyar mondák világa).

Pályázatunk alapvetéseinek alátámasztására – lássuk a mai turisztikai megnevezéseivel ennek az egy történetnek az összefoglalását: Tiszaalpáron és a Kiskunsági Nemzeti Park által védett környező területein (Szikra és az Alpári-rét), Árpád követei 12 fehér lóért és a „szóban forgó többi másért” – ősi szokás szerint és ősi jogon (Atilla jogán) visszakérték Salán vezér földjét, vagyis a mai Duna-Tisza közét. Az Alpár homokján táborozó Salán / Zalán egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról, s mellé egy korsót a Duna vizéből – ezzel elismerte Árpád és magyarjai jogát a mai Bács-Kiskun és Csongrád-Csanád megyék (Salán / Zalán földje Anonymusnál) felett. Árpád és hadinépe Alpárról indulva a Tisza és a Duna partjait végigjárva – mai szóval „csoportosan körbeutazva” hódította vissza a Duna-Tisza közét. Így lett Atilla király néhai földje – ismét örökösei jogos tulajdona.

(1. KÉPES MELLÉKLET: Györffy György: Anonymus térkép)

Alpár homokja – a mai Tiszaalpár és a Kiskunsági Nemzeti Park a település körüli területei említése – csak egyetlen példa arra, miért – hogyan képvisel- vagy képviselhet egy mai település és térsége rendkívül jelentős kulturális értéket: I./ Az őskrónikákból- II./ a magyar irodalomba, III./ majd onnan a közoktatásba és népszerű könyvekbe ültetve.

A Turul-nemzetség (Árpád-ház) és kísérete Atillától és Atilla hunjaitól való származásáról a legtöbb magyarul beszélő és író ember tehát már hallott, olvasott. Ez még-inkább így volt az 1945 előtti Magyarországon.  A hun származás tudat (hun-magyar rokonság) a magyar köz- és kulturális gondolkodás alappillérei közé tartozik. Atilla és a hunok története Magyarországon nem negatív megítélés alá esnek. Éppen ellenkezőleg: A pozitív identitás és büszkeség forrásai. Ez az Európában egyedülálló emlékezet – egyben Európában egyedülálló turisztikai adottság forrása is.