Címlap » Magazin » Khíva a sivatag ékköve

 
 

Khíva a sivatag ékköve

 

Jelentkezés, kapcsolat



UTAZÁSI FELTÉTELEK



ELEKTRONIKUS HÍRLEVÉL

Archívumok

A néhai Aranyhorda déli határán, a Selyemút – és a Volga felé tartó Prémút találkozásánál, még ma is áll Khíva távoli, s mégis „annyira ismerős” városa.  Az ősi Khorezm kulturális központja, Konya-Ürgencs bukása után vált a térség fővárosává. Timúr Lenk (magyarul Sánta Acél) 1388-ban romboltatta le a mai Türkmenisztánhoz tartozó Konya-Ürgencset, hogy azután tenyerén hordozza, és uralkodói méretűre fejlessze Khívát. Az 1500-as évektől Dzsingiz Kán leszármazottainak kezébe került (Asztrahanyida dinasztia; Kungrát dinasztia), s a városba települt „kékvérű nomádok” egészen 1920-ig innen irányították Közép-Ázsia egyik legerősebb törökségi államát, a Khívai Kánságot. A Kizilkum és Karakum sivatagok között elzárkózásban élő kánság székvárosának központját több mint 2 km hosszúságú, áthatolhatatlan fal védte, belül mesébe illően szép palotákkal, mecsetekkel és középületekkel. Egyedi kincsekkel, máig is teljes épségben – a térség minden természeti és történelmi vihara dacára.

Khíva magyar felfedezője

Az európaiak számára szinte teljesen ismeretlen Khíváról Vámbéry Ármin (1832-1913) adta az első, máig is sokszor felhasznált részletes leírásokat, 1863. évi utazása után. A magyarok nyelvi rokonságát kutatva, dervisnek öltözve, sőt a dervis életmódot mindenben elsajátítva szállt hajóra a Kaszpi-tenger utolsó perzsiai kikötőjében, s „tűnt el az ismeretlenbe”. Dervisruhában Közép-Ázsián át című, számos nyelven kiadott munkájában részletesen beszámolt arról, milyen emberfeletti megpróbáltatások közepette haladt karavánjuk az Etrek folyó mentén, majd a Kaflankír-síkságon (Tigrisföld) és a Hyrkániai sivatagon át (Kara-kum sivatag). A karaván több mint 1 hónapon keresztül menetelt keletre a sivatagban, mire végre a város falaihoz értek 1863. június 3-án.

A 7-8 m magas falakkal teljes egészében körbekerített, ma Icsan-Qala-ként titulált városrészben, az iszlám világ egyik legérintetlenebb, „középkorból maradt” társadalmára lelt. A „Nagy Játék”-ként ismertté vált orosz-brit gyarmati versengés következtében a még független közép-ázsiai államokban (Khívai Kánság; Buharai Emirátus; Kokandi Kánság) mindenütt gyanakvással figyelték a nagyritkán Európából idekeveredett idegeneket. Az európai befolyás elleni egyetlen (érthető és jogos) védekezést a teljes elzárkózásban látták. Ilyen körülmények között, hogyan kutathatott itt Vámbéry? – merül fel a kérdés jogosan.

Vámbéry (isztambuli nevén Hadzsi Mehemmed Resid efendi) tökéletesen beszélt törökül –  ráadásul nála volt egy, a teheráni oszmán nagykövetség által kiadott tugrás fermán (a szultáni parancslevél). „Rum császára” (a mohamedán világban még mindig Római-Birodalom-ként emlegették az Oszmán-Birodalmat) nagy tiszteletben állott a Khívai Kánságban, hiszen ő volt a Kalifa, Mohamed próféta helyettese, Allah földi helytartója. Vámbéry ismerte Sükrullah béget, Khíva volt isztambuli nagykövetét, így a magyar kutató megérkezése pillanatától a volt nagykövet társaságát és persze védelmét kereste. A rendkívüli nyelv- és „törökvilág” ismeretének köszönhetően Vámbéry mindvégig el tudta kerülni, hogy kémkedéssel gyanúsítsák. Ez a felkészültség segítette abban is, hogy hazatérte után, elkészítse szerteágazó történeti,- néprajzi,- és földrajzi leírásait, a ma Üzbegisztán turisztikai ékköveként emlegetett, UNESCO világörökségi védelem alatt álló városról és környezetéről.

1863-ban a khívai állapotok még sokban megegyeztek a Timúr Emír korabelivel. Mehemmed Resid effendit (Vámbéryt) is meglepte, hogy az utca népe úgy beszélt az 1402-ben lezajlott, sorsfordulót jelentő ankarai csatáról – ahol Timúr legyőzte és foglyul ejtette Bajazid a Mennydörgés Oszmán szultánt  –  mintha csak néhány nappal korábban történt volna. Öt évszázados falak között változatlanul éltek az öt évszázados szokások. Khíva kánjai törekedtek arra, hogy mindent úgy őrizzenek, „ahogyan az mindig is volt”.

Dzsingiz Kán kései unokái, a Kungrát kánok

Dzsingisz Kán főfelesége Börte, a Kungrát nemzetségből származott. A Kungrátok később is sok és előkelő „feleséget adtak” az Aranyhorda kánjainak és a Kínában székelő nagykánoknak egyaránt. Khíva uralkodói 1717-ben „tértek vissza” az ősi névhasználathoz, s Börte kései unokáiként, a Kungrát családnevet használták. Hatalmukat Dzsingisz Kán és felesége Börte jogán gyakorolták, megkérdőjelezhetetlen legitimitásuk alapja a Kungrát kékvér volt. Féltve őrzött nomád életmódjukból talán a két legkülönlegesebb jegy, hogy a sivatagi forróság ellenére is megőrizték a szibériai juh-kucsmák (kara-kalpak = fekete kalpag) használatának hagyományát, illetve, hogy a pazarul megépített palotáik udvarán is felállították a sztyeppéről hozott jurtáikat.(!) A sztyeppe öröksége a szűcsmesterség kiemelkedő fontossága is, Khíva a Prémút egyik legfontosabb előállító központja volt. Főutcáján sétálva ma is kucsmák és prémek sora mellett haladunk, a kánoknak mára csak az emléke él – de koruk divatja mit sem változott.

Khívát 1873-ban foglalta el Konstantin Petrovich von Kaufman 13.000 fős hadserege, ezért Mohamed Rahim Bahadur (1864 –1910) kán békekötésre kényszerült az Orosz-Birodalommal. A kán a cári kormányzattól függő, alkirállyá vált. A cári rendszer nem fosztotta meg hatalmuktól Dzsingisz kései unokáit. Csak 1920-ban, amikor a cári Oroszország is megszűnt létezni – döntöttek a bolsevikok “…a múltat végképp eltörölni” fellépés alkalmazásáról.

A khívai rabszolgakaravánok

A Selyemút megszokott áruinak (selyem, fűszerek, finom kelmék, illatszerek, ékszerek, teveszőr) átrakodása mellett Khívában egy további „hírhedt árucserét” is folytattak: a rabszolga-kereskedelmet. A „civilizált nyugaton” az afrikai rabszolgák gyarmatokra hurcolása a XIX. sz. első harmadában még általánosan elfogadott volt, így Khíva csak egy volt a megannyi rabszolgapiac között.

Földrajzi helyzetéből adódott az emberkereskedelem: A letelepedett perzsák és nomád turkománok határvidékén, az áldozatok a mai irániak ősei – míg a rablók, a gyorsabb és sokkal harc-edzettebb török nomádok (a mai türkmének) voltak. 1 hónapos khívai tartózkodása alatt Vámbéry minden részletében megfigyelhette a rabszolgák adásvételét, illetve sorsát. Külön fejezetet szentelt a „Rabszolgakereskedés és Rabszolgaélet…” megörökítésére, ezzel az egyik legmaradandóbb összefoglalást adva a sok-százéves szokásjogról. Vámbéry erről így ír:” …A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy csaknem elképzelhetetlennek tűnik fel előttük a pusztaságon való megélhetés azon esetben, ha ez a fő életforrás kiapadna.”

Férfiak esetén a jó erőben lévő, egészséges, 25-40 éves rabszolgákért adták a legtöbb pénzt, míg a női rabszolgáknál a 10-15 éves, feltűnően szép lányok érték a legtöbbet. Az eladók 3 napi jótállást biztosítottak árujuk rejtett testi hibáiért. A rabszolgák egészen magas hivatalokig is eljuthattak. A szelíd és tehetséges szolgák közül sokan 7 év szolgálat után megválthatták szabadságukat. A szabadságlevelet a kádi és a világi hatóság is törvényesítette, a felszabadulással járó ünneplést az addigi gazda finanszírozta. (!) A volt rabszolgák számos alkalommal meg is gazdagodtak, de a kul (felszabadult rabszolga) státusz alsóbbrendű megítélése minimum a negyedik nemzedékig kísérte az utódokat (és később is nyilvántartották). Az utolsó rabszolgakaravánok 1873-ban érkeztek Khívába.

Egy khívai könyvtáros Magyarországon  

Miért is neveztük „annyira ismerős” városnak Khívát írásunk elején?

Kőrösi Csoma Sándor óta számos magyar orientalista indult el Közép-Ázsiába, sokan közülük az őshazát keresve. Majd mindannyian át kellett, hogy haladjanak a Khívai Kánság területein. Majd mindannyian, akik hallottak Khíváról, emlegették és írtak is róla – mint a lehetséges őshaza egyik feltételezett helyéről. Sőt! A XIX. századi „ugor-török háború”, a magyarság törökségi hovatartozásáról folytatott éles nyelvészeti- és kulturális vita folyamán a tudomány iránt érdeklődő közvélemény előtt „ismerős” helyszínné vált. Vámbéry mellett egy titokzatos molla (szerzetes jelölt) szereplésének volt köszönhető, hogy a közép-ázsiai török kánság neve a magyar köznyelv részévé vált: A Dualizmus kori „török párti” magyar értelmiség számos képviselője tanult törökül, s néhányuk házitanítója a Khívából érkezett Molla Szadik (1836-1892) volt.   Molla Szadik, vagy Molla Izsák (és még számos más magyarosított néven is emlegeti a szakirodalom) élete a XIX. sz. magyar-török kapcsolatkeresés egyik legérdekesebb története: A csagatáj törökül, üzbégül és türkménül is nagyszerűen beszélő fiatalembert Vámbéry hozta magával a Khíva Kánságból. Hamar megtanult magyarul, az MTA Könyvtár keleti kéziratok osztályának tisztjévé vált. A nyelvtanítás mellett élete végéig Vámbéry „jobbkeze” és „élő török szótára” volt. Nagyszerűen fordított, ő ültette csagatáj törökre Arany János Rege a csodaszarvasról c. költeményét. Sokat tartózkodott Velencén, oda is nősült, elfogadott, köztiszteletben álló velencei polgárrá vált. Sőt, Decsi János, Velence református prédikátorának talán legjobb barátja lett az idők folyamán – ezzel is magyarázható, hogy korai halála után a velencei református temetőben helyezték örök nyugalomra.

Mohamedán szertartás szerint – magyar katonai tiszteletadással.(!)

A magyar könyvtárossá lett khívai vándort – aki egy élet alatt végigjárta népünk több ezer ezeréves vándorlását.

***

Szöveg és kép: Gőgös Norbert