Címlap » Magazin » Magyarország hajdan volt tengeri kapuja Fiume

 
 

Magyarország hajdan volt tengeri kapuja Fiume

 

Jelentkezés, kapcsolat



UTAZÁSI FELTÉTELEK



ELEKTRONIKUS HÍRLEVÉL

Archívumok

Bár Fiume 1779-től tartozott separatum coronae adnexum corpusként (a Koronához csatolt külön test) ismét Magyarországhoz, nagyipari méretű kiépítése az 1871. XIX. törvénycikk elfogadása után kezdődött. Gróf Andrássy Gyula kormánya, majd az ezt követő valamennyi dualizmus kori kabinet – meggyőződéssel hitt a tengeri kereskedelem gazdaságserkentő hatásában. 1873-ban a Károlyváros – Fiume vasútvonal átadásával az Alföld nagyvárosai közvetlen összeköttetésbe kerültek magyar tengeri kapuval és elindult Európa egyik legdinamikusabb, sőt „robbanásszerű” kikötőfejlesztése.

„Tengerhez magyar!”

Kossuth Lajos a Hetilap 1846/8. számában írt vezércikkének, s abból kiragadott „vezér-mondatának” jogosságát a kor gazdasági szereplői közül senki sem vitatta. A sokat emlegetett mondat szállóigévé vált, majd a történelmi viharok (az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc – valamint az azt követő megtorlás időszaka) elcsendesülése után a magyar parlament elfogadta az 1871. XIX. törvénycikket. Első lépésként 13.000.000 forint állami támogatás áramlott a meredek partvonalú (hegyek alá szorult és terjeszkedési lehetőséggel nem rendelkező) valamivel kevesebb, mint 20 km2 területű adriai kisvárosba. A lakosság száma ekkor 14.000 fő volt, döntő többségében olasz anyanyelvű (A város körüli falvakban horvát parasztcsaládok éltek, akik a sziklás, rossz minőségű földekből próbálták fedezni megélhetésüket.) A meredek partok kikötővé alakítása (mólók talapzatának felöltése, hegyoldalak lefaragása, alagutak ásása, a vasúti pályaudvar és 60 km hosszú /!/ sínhálózat kiépítése) különlegesen összetett mérnöki feladat volt. A párhuzamosan zajló nagyberuházások jelentős terhet jelentettek a magyar költségvetés számára, de a másik oldalon ott állt a gyorsan megtérülő határvámok, kereskedelmi adók bevételi lehetősége. Fiume kiépítésének közvetlen célja a rendkívül jelentős mennyiségű magyar mezőgazdasági termék export piacokra juttatása volt. (Magyarország hagyományosan mezőgazdasági és élelmiszer „nagyhatalomnak” számított. Gabonatermelése a világelsők között volt, Budapest – Minneapolis mellett, Földünk legnagyobb malomipari központjává fejlődött). A gabonán és liszten kívül keresett volt a magyar árpa, bab, bor, szilva és cukor, majd az 1880-as évektől a dohány. A Fiuméből kifutó kereskedelmi szállítmányok elsődleges célállomásai a forgalom alapján a brit, francia, holland és amerikai kikötők voltak.

Fiume ipara

1881-ben angol-osztrák és magyar tőkéből megalapították az Adria Társaságot. A „tengeri exportért felelős” társaság sikeres működését a magyar állam adókedvezményekkel és évi 250.000,-Ft szubvencióval segítette. A társaság hajói között egyre több volt a modern, nagy vízkiszorítású gőzös, így értelemszerűen hamarosan megépült a petróleum-finomító. A nemzetközi kikötőkre jellemző módon, az „áruforgalmi csomópontban” egyre több iparág telepedett meg. Megnyitotta kapuit a rizshántoló és papírgyár, majd a fiumei ércöntő. Az óriási mennyiségű itt behajózott liszt további feldolgozására alapították a tésztagyárat, amit a fiumei bútorgyár megalapítása követett. A XX. század első évtizedére a Dock Társulat és a Howald & Társa hajógyárak mellett megnyílt a Danubius Hajó és Gépgyár legmodernebb üzeme is:  1906-ban 6 torpedóromboló csatahajó és 10 db torpedónaszád legyártását rendelte meg az Osztrák-Magyar haditengerészet, s itt bocsátották vízre a Szent István csatahajót. (Tragikus sorsa ellenére ez a hajó volt a magyar hadihajógyártás csúcsmodellje). Angol többségi tulajdonban üzemelt a híres Whitehead Torpedógyár, míg a legnagyobb papírgyár – a Meynier – német kézben volt. A robbanásszerűen növekedő város kikötőrendszere három külön móló területre tagozódott: 1./ Központi nagykikötő; 2./ Porto Baross (a Recsina folyó torkolatában lévő fa- és faáru kikötő); 3./ Olajkikötő.  Az ipari termelés, illetve a hajóforgalom folyamatos bővülése következtében megkezdődött a magyar tisztviselők, – illetve számában sokkal jelentősebb olasz lakosság beköltözése. A gyáripar szakképzetlen munkaerő igényét a környező horvát falvak paraszti lakossága szolgáltatta, akik sokszor napi több órát „ingáztak” otthonuk és munkahelyük között – gyalog. (!)

A gazdasági „boom” kikötő titka

Fiume volt Európa leggyorsabban fejlődő kikötője. Ennek kezdeti oka, az induló évben (1872-ben) jelentéktelen értékekhez viszonyított rendkívül gyors arány emelkedésben rejlett, de az új század beköszöntekor Magyarország tengeri kapuja már igazi világkikötővé vált. A fejlődés mértékét szemléletesen mutatják az évi forgalmi értékek: Míg 1872-ben a kikötő 23.000.000 korona forgalmat bonyolított – ez 1913-ra 487.000.000 koronára, vagyis 21 szeresére nőtt. (!). Fiume Európa tizedik kikötőjévé fejlődött, de a faáru kereskedelmet bonyolító, Baross Gáborról[1] elnevezett részlege, a Porto Baross, a kontinens legnagyobb fakikötőjévé vált. „Hálaként” Baross Gábort (1848 – 1892) fényes ünnepélyek közepette avatták a város díszpolgárává, 1889-ben. 1913-ra Magyarország kivitelének 17%-a hagyta el itt a vámhatárt. A kikötő kiviteli termékeinek 75%-a volt magyar – s a behozatal 86%-a tartott Magyarországra (!)

Fiume városképi- és infrastrukturális fejlesztése stratégiai szerepének köszönhetően, nemzeti üggyé vált. Az állami beruházásoknak köszönhetően az 1870-es évek szűk (olaszos hangulatú) sikátorai helyén 1900-ra megépültek a Budapestre emlékeztető, tágas utcák és palotasorok. 1893-tól pl. Hauszmann Alajos „párhuzamosan” irányította a fiumei Kormányzói Palota, illetve a budapesti Magyar Királyi Igazságügyi Palota (ma: Néprajzi Múzeum) tervezését és építését. A város modern középületeinek tervezői elsősorban budapesti, illetve bécsi mérnökök voltak. A főpályaudvart Pfaff Ferenc tervezte, míg a Magyar Kir. Tengerészeti Hatóság palotáját Hubert József. Fellner és Helmer irodája tervezte a Nemzeti Színházat. Sorra épültek a városképet ma is meghatározó magyar hivatalok, mint pl. a Vámpalota és a Magyar Királyi Haditengerészeti Akadémia. 1913-ra elkészült a Corso, a Corsia Deák és átadták a „londoni mintájú” Hotel Royalt, Hotel Hungáriát, Hotel Bristolt, illetve a magyarok törzshelyét, a Hotel Deákot. 1894-ben megnyílt az Ilona Fürdő, 1895-ben átadták az új városrész vízvezeték és csatorna rendszerét, 1903-ban pedig a gázvilágítást felváltotta a villanyáram. 1910-re Fiume nyilvános könyvtára az ország ötödik leggazdagabb könyvtárává vált (Budapest; Szeged; Pozsony és Losonc könyvtárai után.). A magyar állam 35 év alatt több mint 55.000.000 forint támogatást költött a „dédelgetett” tengeri kapura. A fejlődés „boom” üteme igazolta a szubvenciók helyességét.

 

A fiumei emberek

1910-ben a Révay Lexikon szerint az 50.000 lakosú város (a fiumei környéki egyéb települések nélküli adat) 49%-a volt olasz ajkú (24.212 fő); 25,9%-a horvát ajkú (12.926 fő); 13% magyar (6.493 fő) és 4% német (2.135 fő). Olasz többségű város volt, 4 kultúra metszéspontjában (1./ olasz, 2./ magyar, 3./ szláv, 4./ német), olasz hivatalos nyelvvel. Fiume magyar kormányzója volt felelős a nemzetgazdasági jelentőségű beruházások-, és tengeri kereskedelmi egyezmények betartatásáért – míg a város belső ügyeit a választott olasz polgármester irányította. (A mindenkori polgármester választásokon nyerte el székét – de a magyar király nevezte ki). A fejlődés irányát, ütemét a magyar állami ösztönzés jelölte ki, így nem alakult ki igazi nagytőkés osztály, illetve kereskedelmi nagybankok. A magyar köztisztviselők, hivatalnokok, katonák és állami vállalati alkalmazottak befolyása meghaladta számarányukat. Az ide települő magyarok a legfőbb hivatali méltóságok mellett a középosztályhoz tartoztak. (Korabeli feljegyzések leírják, hogy a tengerhez települő magyar tisztviselők a legtöbb esetben magukkal hozták magyarországi cselédjeiket, szobalányaikat is.) A magyarok általában gyorsan megtanultak olaszul (a város 80%-a használta a fiumei olasz dialektust) – de a magyar nyelv is teret nyert, hiszen az összlakosság 20-25%-a beszélte az anyaország nyelvét. Általános volt a többnyelvűség (csak az olaszokról jegyezték meg, hogy közülük többen csak a sajátjukat ismerték) – sőt a soknyelvűség. Egymás mellett sorakoztak az olasz és magyar borozók, német sörözők, bécsi- és budapesti kávéházak. A legfinomabb péksütemények és édességek készítői vitán felül az osztrák cukrászok voltak – míg a húsevők elsősorban a magyar hentesek boltjait, illetve a magyar éttermeket látogatták rendszeresen. A modern, „növekedésre ítélt” városban feltűnően kevés templom működött. Az ipari és infrastrukturális fejlesztések tervei között, érthetően háttérbe szorult az egyházi építkezés. A „világra nyitó” kikötővárosban a horvát, sőt az olasz lakosság is sokkal kevésbé volt vallásos, mint a hátországokban. A brit- francia- gyarmatokról vagy az Oszmán-Birodalom kikötőiből mindenféle színű és öltözetű ember megfordult a dokkok körül és a kikötő tágabb övezetében, így a fiumei polgár messze többet látott, tapasztalt az átlagnál. A négy kultúra metszéspontjának városában nem alakultak ki a nyugati- vagy az orosz értelemben vett szegény munkásnegyedek, így a belső feszültségek mértéke vagy a sztrájkok száma is elenyésző volt. A csak kisebb súrlódásokkal kísért, határozottan toleráns nemzetiségi viszonyokat csak az I. Világháború örvénye korbácsolta fel.

1918 őszén, Jekelfalussy Zoltán, a város utolsó magyar kormányzója és a nagyszámú magyar hivatalnok távozásakor a „szabadabb jövőt várva” kevés helybéli érezhette meg a határmódosítások valós mértékét: A régi Magyarország megszűnésével eltűnt Fiume hátországa. 4 év elteltével az Adria magyar kapuja – Magyarország tengeri kereskedelmének stratégiai városa – Olaszország megannyi kikötővárosának egyikévé vált.

A dinamikus fejlődés korának lezárulásával pedig a nemzetiségek több évtizedes egymás elleni küzdelme lépett a porondra.

* * *

Szöveg: Gőgös Norbert
Forrás: Fried Ilona: Emlékek városa Fiume, Ponte Alapítvány – Budapest, 2001.
www.vasutallomasok.hu
www.hajocsavar.hu

 

[1] „A vasminiszter” a közlekedési tárca irányítása után a kereskedelmi minisztériumot is vezette, Fiume világszínvonalú kikötővé építését egyik legfontosabb feladatának tartotta.