Címlap » Magazin » Magyarország Trianon előtt – Kárpátalja

 
 

Magyarország Trianon előtt – Kárpátalja

 

Jelentkezés, kapcsolat



UTAZÁSI FELTÉTELEK



ELEKTRONIKUS HÍRLEVÉL

Archívumok

A Kárpátaljaként nevezett országrész Ung-, Bereg-, Ugocsa-vármegyékből és Máramaros-megye északi területeiből állt. 12.800 km2 területen, 1910-ben valamivel több, mint 600.000 lakossal. A köznyelvben csak „Erdős-Kárpátokként” vagy az Északkeleti-Felvidék részeként emlegették, népét döntően a ruszinok, vagy „kisoroszok” adták. Az Alföldre nyíló területein színmagyar városok és falvak sorakoztak, a felvidéki megtelepedéshez hasonlóan, a folyóvölgyek művelhető területei mentén „kinyúlva” a határok irányába.

 

 

Adatok, sajátosságok

1910-ben 185.433 fő vallotta magát magyarnak, ezzel a magyarság arányszáma meghaladta a 30%-ot – míg érdekes módon – a magyar nyelvhatár, a középkor óta tartó, évszázadonkénti 10-20 km „visszahúzódása” nem állt meg, nem lassult.

A Honfoglalás kulcshelyszíneként (Vereckei-hágó), Zrínyi Ilona mindenki által ismert hősiességének földjeként, és a Rákóczi-szabadságharc bölcsőjeként, a korabeli magyarországi közvélemény szeretete övezte – valós viszonyairól, aktuális eseményeiről azonban vajmi keveset tudtak. 

Területének 80%-át (!) borították erdők és hegyek. Afféle „kanadai vadonként” terpeszkedett Galícia irányába, gerinceinek ütemes hullámaival. Erdőiben szinte állandóan esett az eső, méregzöld hegyoldalai naponta felhőkben „pipáztak”. Innen indult Kárpát-medencei útjára a „legmagyarabb” folyó, a Tisza, az őt tápláló mellékfolyók sokaságával.

Az Alföldre néző, magyarlakta lankáin csodaszép borok teremtek. Dobó István birtokai is itt húzódtak – a dicső múltban. Számos völgye, vidéke csak gyalog volt járható, még az új század (XX. század) hajnalán is.

Tájak

A Kárpátok itt csak 80-90 km széles, s szinte teljes egészében hiányoznak az élesen kiemelkedő kristályos vonulatok, vagy a látványos mészkőszirtek. A Külső-öv a Besszádok és a Keleti-Beszkidek hatalmas erdőinek világa, ettől délebbre a Máramarosi-havasok és a Gorgánok koszorúit találjuk. A Belső-ív legszebb tagjai talán a Kraszna-havas, a Fagyalos és a Csornahora. Legmagasabb pontja a lustán fenséges Hóvár (2.061 m). Cholnoky így írt a külső Kárpát-koszorúról: „A megszakítatlan fenyvesrengeteggel borított hegyhátak kulisszái teljes egyformaságban sorakoznak egymás mögé. Csak a kékes homály fokozatos halványodása a távolsággal, csak ez a leheletfinom színkülönbség választja el őket egymástól. Mintha megmerevült, óriási hullámok fárasztó egymásutánját látnók.”

 

A magyarság múltjában oly fontos szerepet játszó Vereckei-hágó mellett számos más fontos átjáró is itt nyílik kelet felé – kelet felől. Ezek É-D irányban a következők: Beszkid-hágó; Uzsoki-hágó; Orosz út-hágó; Kisszolyvai-hágó; Toronyai-hágó; Pántor-hágó; Tatár-hágó.

Az évi 2.000 m csapadéknak köszönhetően a Tisza és költeményekből és dalokból „híres” mellékfolyói, mint pl. a Talabor, Nagy-ág, Borzsa, Latorca, Ung vagy a Tarac – rendkívül bővizűek. A XX. század beköszöntével nagyszabású vízügyi tervek készültek, hogy az itt kiépített víztározók vizével tegyék öntözhetővé az Alföld igen jelentős területeit. A mérnöki papírokon ez volt az Alföld jövőbeli „vízcsapja”.      

Életek, városok, falvak

Kárpátalja volt a Horvát-Szlavónország nélküli Szent Korona legelmaradottabb vidéke: Igen alacsony volt többek között 1./ az írni-olvasni tudók aránya; 2./ az orvos látta holtak aránya; 3./ a hitelintézetek betétállományának nagysága lakosságszámra vetítve; 4./ a 100 ezer lakosra jutó telefonállomások száma; 5./ a gyáripari keresők aránya az összlakossághoz viszonyítva; 6./ a nem agrárkeresők aránya; 7./ a tűzkár elleni biztosítások egy lakosra jutó összege; 8./ a polgári iskolai tanulók aránya a lakosságban; 9./ a 100 ezer lakosra jutó kórházi ágyak száma – hogy csak néhány életmódbeli mutatót említsünk (Beluszky Pál közlése).

Cholnoky Jenő így fogalmazott a természeti adottságokból is fakadó szegénység felől: „Még a Tisza teraszainak legnagyobb része is műveletlen legelő, vagy legfeljebb kaszáló. Ezért a népnek csak két főfoglalkozása maradhatott, az egyik az erdőgazdaság, a másik az állattenyésztés. Az ezekkel együtt járó iparoknak kellett volna erősebben kifejlődnie, de ez nehezen ment a magyar állam minden jóakaratú támogatása mellett is.”

Egy sajátságos társadalmi jelenségről is beszámolnak a korabeli hivatalos iratok: A ruszinok egyre nagyobb tömegben adták el, zálogosították el kevéske tulajdonukat a Galíciából érkezett zsidó bérlőknek, boltosoknak, vagy kocsmárosoknak. A mindennapi élet részévé vált az uzsorakamat, a nincstelenné vált ruszin családok élete sokszor torkollott tragédiába. Egyeseknek nem maradt más út, csak az el-, vagy kivándorlás. Fiume kikötőjében a számarányukat többszörösen meghaladó tömegben szálltak hajóra ruszinok, hogy elinduljanak Amerika biztosabb megélhetést ígérő városaiba. A kormány 1897-ben indította (s az I. Világháború végéig folytatta) a ruszinok elnyomorodását- és elvándorlását lassító „Hegyvidéki akció” programot.

A mai napig él a ruszin népesség néhai „magyar-barátságának” emléke. Szolgálták Rákóczit, támogatták az 1848/ 1849. évi forradalmat és szabadságharcot. Cholnoky így foglalta ezt össze: „Nagyon nagy szegénységben élnek, de mindig hű alattvalói maradtak a magyar Szent Koronának, mert orosz testvéreiktől lakatlan erdőségek választják el, s mert gazdasági életük teljesen ráutalta őket a magyarsággal való egyetértésre.”

 A legmagasabb gerincek erdőirtással kialakított havasi legelőin nagyon sok volt (ma is az) a román (oláh, a korabeli szóhasználatban) elnevezés. Hivatalosan ugyan csak 12 – 15.000 román ajkú lakos élt a területen, de nyilvánvaló volt, hogy a transzhumansz pásztorkodást már több száz éve folytatták az Erdős-Kárpátokban is, hatalmas távolságokat megtéve nyájaikkal.

A szlovák lakosság létszáma a románság felét sem érte el Kárpátalján.    

A kárpátaljai városok zsidó lakossága döntő többségében magyarnak vallotta magát a népszámlálásokon. Magyarul vagy németül beszéltek, a polgári oktatást részesítették előnyben. A két legnagyobb város, Munkács és Ungvár lakosságának igen jelentős hányadát alkották (30-40%). Beregszászon és a kisebb városokban (Nagyszőlős, Csap, Técső) is igen gyors volt az „elmagyarosodásuk”. Ez is hozzájárult a városok magyar lakosságának dinamikus gyarapodásához. 

Magyarság

1910-ben a határ közelében csak „foltszerűen” éltek magyarok. A Latorca mentén Alsóverecke, a Fekete-Tisza mentén Körösmező volt részben magyar-ajkú. Rahón sem volt idegen a magyar szó. A határtól az ország belseje felé haladva sokasodtak a magyar települések, míg az Alföld peremén és az arra néző lankákon már nem is élt más. Beregszász 96,1%-a, Ungvár 80,3%-a, Munkács 73,4%-a volt magyar. Nem volt ez máshogy Csapon, Nagydobonyban, Tiszújlakon, Nagyszőlősön vagy Visken sem.  Korabeli feljegyzések megjegyzik, hogy a kávéházakban, éttermekben ülve, nem lehetett semmiféle tájszólást hallani. A legkisebb városokban is az irodalmi nyelvet beszélték.

Legkésőbb másnap tudták, ha valami fontos történt Budapesten. A jó kubai szivart sohasem vetették meg a tehetősebbek. Akár kora délután is rágyújtottak.  

Forrás:

1./ Beluszky Pál: A modernizáció területi különbségei / Rubicon, 2001/8-9.
2./ Kubassek János: A Vörös térkép / Rubicon, 2020/6-7.
3./ Rónai András: Térképezett történelem / Magvető Könyvkiadó, Budapest 1989.
4./ Cholnoky Jenő: Magyarország földrajza / Kráter Kiadó 2010.
5./ Kárpátalja mai területének etnikai térképe / Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest 2000.