15 év Erdély és Székelyföld képei

Az országnyi méretű Erdély fogalma legalább három különböző értelmezésben szerepelt – szerepel a magyar közgondolkodásban. 1./ a Királyhágón túli, az államalapítás óta létező megyék területe adta „földrajzi Erdély”; 2./ Az Erdélyi Fejedelemség korszakában a magyar közigazgatás alatt álló területek (Ez több, nagyobb, mint a „földrajzi Erdély”); 3./ a Trianon következtében elcsatolt óriási, 103.093 km2 terület, 4.100 településsel, 5.257.000 lakossal. Írásunk ezt a legnagyobb, csak a XX. század óta létező Erdélyországot mutatja be – messze-messze a teljesség igénye nélkül.

 

Adatok, sajátosságok

Az Erdély Fejedelemség korszaka (1570 – 1711) kiemelt szerepet játszott a magyar kultúra, közjog, államiság – sőt a magyar nyelv megmaradásában is. A három részre szakadt ország (1./ Török hódoltság /Oszmán/; 2./ Magyar Királyság /Habsburg/; 3./ Erdélyi Fejedelemség) kialakulásakor Gyulafehérváron, a volt püspöki székvárosban rendezkedett be a fejedelmi udvar. Itt éltek tovább a mohács előtti intézmények és hivatalok, innen irányították a hagyományos magyar közjogi alapokon álló megyegyűléseket, itt maradt meg a magyar, mint hivatalos nyelv. Erdély magyar intézmény-, és magyar nyelv megtartó szerepét a XX. század elejének „hivatalos” társadalom tudománya pontosan látta, ismerte – s a köznép tudatában is élt. A Hunyadiak dicsősége, Bocskai hősiessége és okossága, vagy akár Kőrösi Csoma elhivatottsága minden kisiskolás számára inspiráló – s ha lehet, követendő példának számított.     

1910-ben Erdély példátlanul sokszínű országrész volt a nyelvi- és életmódbeli (fejlettségi) adottságai szerint is. Az 1437-től több mint 400 éven át fennálló kápolnai unió (a magyar, székely és szász nemzetek szövetsége) rendszere megszűnt, a polgári átalakulás modern képviseleti viszonyokat eredményezett. (A kápolnai unió a középkori privilégiumok, vármegyei-vagy szék- szintű önkormányzatok, helyi képviselő testületek, illetve az állandó adó nyilvántartás és befizetés intézményein állt. A betelepülő, pásztorkodó románság ezek egyikével sem rendelkezett a modern időkig.) A XX. század elején Erdély 3 legnagyobb, politikai jogaiban megegyező nemzetisége a magyar, a német (szász) és a román volt.

A magyar, német és román ajkú magyar állampolgárok műveltségi szintje drasztikusan különbözött. Az írástudás csak egyetlen példa: Míg a magyar és német lakosság kb. 70%-a volt írástudó, a román lakosság 28-29%-a ismerte a betűvetés tudományát. A nagyvárosiak több mint 85%-a rendszeresen írt-olvasott, de a románság kevesebb mint 10%-a élt városban.

 A XX. század elejére Kolozsvár „Magyarország keleti fővárosává” vált. 61.000 fős lakosságszámát több vidéki magyar város is megelőzte, de vonzáskörzete, a városhoz kötődő peremterületi népessége számára nélkülözhetetlen központtá fejlődött. Korai urbanizációs övezete 1.373.000 főt számlált. A Báthory István által 1581-ben Akadémiaként alapított, 1753-ban egyetemi rangot nyerő Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem országos hatókörű oktatási központtá nőtt. 4 karán (Jog- és Államtudományi Kar; Orvostudományi Kar; Bölcsészet-, Nyelv – és Történettudományi Kar; Matematikai és Természettudományi Kar) összesen 40 tanszék működött. Külön részlegként „üzemelt” a Tanárképző Intézet. Lányok 1895-től jelentkezhettek – bármely karra. Itt tanított Cholnoky Jenő, vagy Szádeczky-Kardoss Lajos, a székely-hun rokonság legelismertebb történész kutatója is. A rektorokat 1 évre választották.   Szádeczky-Kardoss 1910-1911. tanévben töltötte be a tisztséget.

Erdély óriási területéből adódóan Cholnoky sokat emlegetett Magyarország földrajza c. nagyszerű művének 35-40%-a ezt az országrészt taglalja. Természeti tájainak bemutatása mellett, a lakosságra, gazdaságra vonatkozó statisztikák és adatok sokaságával. A Trianon következtében Erdélyhez sorolt területek a következők: Partium /az Alföld keleti megyéi és városai, mint pl. Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad/; Máramaros /a hatalmas megye Kárpátaljától délre eső területei/; Temesköz- és a Kelet-Bánát /Temesvár, Al-Duna és a Déli-Kárpátok nyugati vidékei/

Rövid cikkünk kerete a korabeli (több mint 4.000!) településekből csak egyes városok megemlítésére ad lehetőséget.

„Csaba királyfi és Szent László népe” – a székelyek eredete már ekkor is foglalkoztatta a történelem iránt érdeklődő közvéleményt. Mi a székely – jogállás vagy etnikum? – sokszor és sokan beszélgettek róla. A Székelyföld lakói számára nem volt kérdés: Attila és a hunok leszármazottai voltak. Báró lengyelfalvi Orbán Balázs (1829-1890) 1873-ban fejezte be sokéves sétáját, s adta ki hatkötetes a Székelyföld leírása… c. varázslatos könyve utolsó részét. Amerikából hozatott Kodak fényképezőjéért egy vagyont fizetett. Megfizethetetlenül értékes örökséget hagyott belőle a magyarságra.

Az 1877-1878. évi orosz-török háború következményekét függetlenné vált a két oláh fejedelemség, Moldva és Havasalföld – majd egyesültek. Az új, oláhból – románná változtatott állam sok erdélyi román számára is orientációs ponttá vált. 1881-ben megválasztották Románia első királyát. I. Károlyt (1881 – 1914). Teljes nevén Karl Eitel Friedrich Z. Ludwig von Hohenzollern – Sigmaringen rendes német ember volt. Kicsit hosszú nevű ugyan – de születhetett volna akár Nagyszebenben (németül: Hermannstadt) is, gondolták sokan, s nem csak a szászok. Károly és új országa 1883-ban csatlakozott a Hármas szövetséghez, Németország és Ausztria-Magyarország „örök” szövetségeseként.

Tájak

Erdély földrajzi területeinek, természeti tájainak rendszerezése egész embert kívánó feladat. Azok bejárása egész életet igénylő időtöltés. Az alföldi Partium térségétől keletre  következik a Királyhágó, Erdély földrajzi határa, amiről Cholnoky így írt 1914-ben: „Amint áthaladtunk a Királyhágón, a Sebes-Körös szűk völgyébe jutottunk, ott a folyó elfajult alsószakasz jellegével zúgva törtet lefelé, saját törmelékén, az erdők lejönnek a folyó partjáig, földművelés már nincs, hanem helyette erdőlléssel, meg hegyi pásztorkodással foglalkozó oláhokat látunk… Rohamosan megnől itt az évi csapadék mennyisége, sokkal több a borulás, hisz Nagybáród vagy Rév napsütötte tájairól sokszor látni, hogy a Királyhágó mögött a hegyek felhőkbe burkolództak.” Erdély „névadója” (Erdély jelentése Erdőelve – vagyis az Erdőntúl) a Királyerdő vadrengetege is létezett még a XX. század elején. Cholnoky szavaival: „A Királyerdő lakatlan, rengeteg erdővel borított karsztos planina. Csak északnyugati vége alacsonyodik le annyira, hogy harmadkori rétegek takarják, tehát földművelésre alkalmas, ezért falvak is vannak rajta.”

Az Erdélyi-medence dombvidékeit az Alföldtől elválasztó hegységrendszer a Bihar-hegység, illetve a Kelet-Magyarországi-szigethegység összefoglaló nevet viselte. Cholnoky az utóbbi kifejezést használta, külön fejezetben jellemezte könyvében. Ide sorolta az Erdélyi-Érchegységet; a Gyalui-havasokat; a Bihar-hegységet; a Vlegyászát; a Béli-hegységet; a Királyerdőt; a Szilágyi-hegyvidéket; a Lápos-hegységet és a Radnai-havasokat is.

A Kárpátok védelmező ívének felosztása északról – délkeletre, majd nyugatra tartva a következő beosztást kapta Cholnokynál: Keleti-Kárpátok; Déli-Kárpátok és a Délmagyarországi-hegyvidék. Ahol a Kárpátok „nyugatra fordul” sokszor alkalmazták a Kárpátkanyar kifejezést is. A Kárpátok mindhárom íve (Külső-, Központi-, Belső) jelen van, teljes hosszában folyamatos, sőt, számos helyen kiszélesedik. A vonulatok felsorolása is igen terjedelmes időt vesz igénybe, azok geológiai felépítésének ismerete külön tudomány. „Erdély hegyeiben minden van” – vagyis vulkáni, üledékes és átalakult kőzet felépítésű magashegységeket is találunk. Számos közülük eljegesedett, a néhai gleccsereknek és jégmezőknek köszönhetően, csipkézett, éles gerincekkel, „igazi himalájai” tájképekkel. A térképeken annyiszor látható havasok kifejezés onnan származott, hogy az 1.600 m feletti csúcsok és gerincek a nyár 3 hónapja kivételével folyamatosan havasok voltak.

A Kárpátok erdélyi vonulatainak tételes felsorolása helyett tekintsük át az ismertebb szorosokat és hágókat. Ezek mindegyike ismerősen csengett, cseng minden magyar számára, hiszen számos sorsforduló helyszínei is voltak egyben. A XX. század hajnalán, Erdélyen kívül is elő-előkerültek a közbeszédben: Borsai-hágó; Radnai-hágó; Tölgyesi-szoros; Békás-szoros; Gyimesi-szoros; Ojtozi-szoros; Bodzai-szoros; Tömösi-szoros; Törcsvári-hágó, Vöröstorony-szoros és a Vaskapu.  

A 2.000 m magasságot elérő, az utolsó jégkorszakban eljegesedett, leginkább alpesi formakincsű hegyláncok ezek voltak, a Keleti-Kárpátokban: Radnai-havasok; Kelemen-havasok. A Kárpátkanyarban: Királykő; Bucsecs. A Déli-Kárpátokban: Fogarasi-havasok (Ez az egész Kárpát-koszorú leghosszabb, legnagyobb átlagmagasságú hegylánca); Szebeni-havasok; Kudsiri-havasok; Retyezát és a Godján.

A megannyi természeti csoda közül a legismertebbek, legtitokzatosabbak a Detonáta bazaltoszlopai; a Vargyas-szurdok (Hargita); a Kakastaréj (Gutin); az Ördög-malom (Hagymás-hegység); a Tordai-hasadék és az Isten széke (Kelemen-havasok) voltak talán. A Vaskapu vidéke és a Csukás-hegység akkor is (mint most is) világcsodának számított – látogatták már kirándulók.

Országos jelentőségű fürdővárossá fejlődött Herkulesfürdő, Szovátafürdő és Borszék is. Ásványkincsekben gazdag lévén, sorra nyíltak modern bányái, kitermelőhelyei. Resicabányán vasérc és kőszénkitermelés; Verespatakon és Nagybányán arany- illetve ezüsttermelés; Tordán és Parajd vidékén kősóbányászat zajlott. Országos jelentőségű volt Lupény környékének barnaszén bányászata, elindult a földgázmezők kitermelése Maros- és Máramaros-megyékben.

Az óriási kiterjedésű, lakatlan erdők állami kezelésben álltak. A Máramarosi-havasok; a Kelemen-havasok, vagy a Háromszéki-havasok szinte járhatatlan vadonjai Szibéria, vagy Észak-Amerikai erdőségeire emlékeztették a „széleiken” járó látogatót. Az állami erdészetek legismertebb szakembere Kálnoki Bedő Albert (1839-1918) székely családból származott. Sepsikőröspatakon született, Selmecbányán (Felvidék) végezte az erdészeti akadémiát, 1873-ban költözött Budapestre, hogy az Erdészeti Lapok főszerkesztője lehessen. Ő készítette elő a híres 1880. évi Erdőtörvényt, állami tisztségei mellett 1881-től, 25 éven át volt országgyűlési képviselő.     

Életek, városok, falvak

1910-ben 2.948.186 oláh ajkú állampolgár élt Magyarországon, ez az ország lakosságának 16,1%-át jelentette. (Az évszázadokon át használt oláh kifejezést csak a XIX. század második felében kezdte felváltani, az akkor kreált román szó. Az oláh tehát nem gúnynév volt. Az oláhok 1860-ig a cirill abc-t használták, ekkor tértek csak át a latin betűkre. A latin abc felvételével egy időben kezdte „szellemi hódítóútját” a minden tudományos alapot nélkülöző dákoromán elmélet is.) Az oláh lakosság száma számos dél-erdélyi vármegyében jelentősen meghaladta a magyarok és a németek együttes számát is, sőt több megyében abszolút többséget alkotott (Pl. Krassó-Szörény-, Hunyad-, és Szeben vármegye). A „vegyes” etnikumú vármegyék miatt is lehetetlen volt egyértelmű nyelvi-, nemzetiségi határvonalakat húzni. A román többségű Dél-Erdély és a magyar többségű Észak-Erdély között a Maros vonala jelentett egyfajta kultúrtörténeti határt.

Az oláh lakosság 90%-a élt falvakban, elzártabb hegyvidéki településeken. 10 főből 7,5 lakos volt analfabéta. Csupán 6 kisváros (Karánsebes, Hátszeg, Szászváros, Szászsebes, Abrudbánya és Vízakna) volt román többségű- és így román vezetőségű. A társadalmi és gazdasági különbségek eredetét a 3 fél (magyar – német – román) különböző okokra vezette vissza. Az első kettő (magyar és német) a történelmi hagyományokban, az eltérő társadalmi evolúcióban – míg a megerősödő dákoromán gondolat képviselői a nemzetiségi alapon történő elnyomásban keresték az okokat. Érdemes megjegyezni, hogy a Kárpátokon túli Regátban a románság életmódbeli-, választójogi-, vagy civil jogi helyzete semmivel nem volt jobb, mint Erdélyben, sőt, a legtöbb mutató szerint annál csak rosszabb volt.

A legjelentősebb román ajkú, modern, polgári közösségek (9-12.000 fő) a magyar többségű Aradon, illetve a német többségű Nagyszebenben és Brassóban alakultak ki. 1871-ben alapították az Albinát, az első román pénzintézetet. 1914-re már 274 oláh-román pénzintézet működött Erdély szerte. Földvásárlásaikról több (rém)hír is napvilágot látott.

A korabeli liberalizált gazdasági rendszerben a magyar kormányok nem fordítottak figyelmet a befektetők, felvásárlók, egyéb piaci szereplők nemzetiségi hovatartozására.

 

A sokszínű Erdély különleges helyzetben lévő népe volt a „szigetszerűen” itt élő németek közössége. Több hullámban telepedtek le, több időpontban, 3 különböző régióban: 1./ a néhai Temesközben (Torontál- és Temes-vármegyék); 2./ Beszterce-Naszód vármegyében és Szászrégen vidékén (közel Bukovina és Galícia határához); 3./ a korábban Királyföldként (németül Königsboden) is emlegetett Szászföldön (németül Siebenbürgen). Legismertebbek a legutóbbiak voltak, a déli határ mentén épített meseszerűen szép óvárosi negyedeikkel és erődtemplomaikkal. Kőhalom, Segesvár, Nagyszeben, Medgyes vagy Brassó voltak a legszebbek, legnagyobbak. 1910-ben 563.416 fő vallotta magát szásznak. Sokan közülük falusi népek voltak. Összetéveszthetetlenül rendezett, egységes portákkal, hozzáértéssel gondozott földekkel. Szorgalmas, sohasem pihenő gazdák voltak, Szeben- Nagy-Küküllő- és Brassó vármegyék virágzó mezőgazdasága volt alkotóerejük kézjegye.

A városi szászok sokszor küldték gyerekeiket, fiataljaikat osztrák vagy távolabbi egyetemekre. A hivatalvállaláskor, vagy a katonai pályára kerülve sokszor birodalmi szinten gondolkodtak. Bécs és Budapest közötti választásnál – többször tették le a voksot az előbbi mellett. A módos családok könyvtáraiban „össznémet” kötetek töltötték meg a polcokat. Szabadkoztak és elnézést kértek, ha 1 percet késtek egy megbeszélésről. Mindeközben a körülöttük lévő havasok pásztorai napszakok szerint osztották be idejüket. 

Magyarság

Államalkotó (többségi) nemzet lévén a magyar oktatásban igyekeztek bemutatni az országrész demográfiai változásainak történelmi okait és összefüggéseit. Minden iskolás tudta, hogy Mátyás király alatt Erdély még magyar többségű volt. (Hiába csúfolták az uralkodót ellenfelei a „Kis oláhnak”). Az általánosan elfogadott szemléletet jól mutatja Cholnoky a templomokról írott néhány sora is:

„Erdély műépítményei, különösen templomai közt egyetlen bizanciumi ízlésű sincs a XVIII. század előtti időkből. Az Árpádházi dicső királyok idejében hazánkban az Itáliából Dalmácián át bejött román ízlésben épültek a templomok. (Cholnoki a román ízlés szókapcsolat kapcsán ezt írja lábjegyzetben: A román –ízlésnek semmi köze sincs a helytelenül románoknak nevezett oláhokhoz.) Román ízlésű templomot szinte megszámlálhatatlan sokat lehet találni Erdélyben, mert minden kis falucskának volt temploma. Legszebb köztük a gyulafehérvári püspöki székesegyház.”

1910-ben 1.661.000 lélek vallotta magát magyarnak. Területileg Szatmár- Bihar- és Arad vármegyék nyugati járásai voltak színmagyarok, vagy magyar többségűek, illetve a „keleti végeken” a Székelyföld. „Vegyes” magyar-román lakosságú volt pl. Szatmár-, Bihar-, Szilágy- és Kolozs-vármegye több járása. A magyar – német – román vegyes területeken szinte faluról – falura változhatott az etnikai összetétel.

1880-ban a magyarok 21%-a, a németek 17,1%-a, a románok 3,4%-a élt városi rangú településen. Az 1890-es évektől felgyorsult az elvándorlás. Nem csak Amerikába mentek sokan – Budapestre is. Érdekes folyamat volt a nehézipari zónák magyarságának növekedése Resicán, Boksán, Stájerlakaninán, Vajdahunyadon vagy a Zsil völgyében.

 

A városi jogú 41 település közül 30 volt abszolút vagy relatív többségben magyar. A legnagyobb magyar lakosságú városok (23-58.000 ezernyi) Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Szatmárnémeti, Temesvár és Marosvásárhely voltak. A statisztikák szerint összességében 1.026 település volt többségében magyar.  

Már ekkor is felvetődött a kérdés, hogy a lakatlan, vagy igen ritkán lakott havasok, hegyek „magyarok vagy inkább románok-e”? A kérdés csak első ránézésre tűnik tréfának: Ha a Maros-Torda vármegyéhez tartozó Kelemen-havasok legmagasabb gerincein néhány tucat oláh pásztor is legeltette a nyájait, „nekik jártak a hegyek” ?! – vagy a közeli megyeszékhelyen, Marosvásárhelyen élő több mint húszezer magyarnak?

Székelyföld: A történelmi Székelyföld területét kisebb mértékben érintette a Tisza Kálmán féle 1876-os megyerendezés. (A modern Maros-Torda vármegye román ajkú területekkel bővült). 18.852 km2 területen 728.000 lakos élt 1900 beköszöntével. Egyetlen „exklávéja”, a szigetszerűen különálló Torda-Aranyos nem volt magyar többségű. 1910-re számos települése városi rangra emelkedett. Marosvásárhelyen 25.517; Székelyudvarhelyen 10.244; Sepsiszentgyörgyön 8.655; Gyergyószentmiklóson 8.605 lélek élt. Kézdivásárhely lakossága megközelítette a 6.000 főt, míg Csíkszereda és Székelykeresztúr lakossága nem érte el az 5.000 lélekszámot.

Udvarhely vármegye 2.911 km2 területre rúgott. Lakosai számát 113.929 főben rögzítették a statisztikák. A megye lakosságának 95,3%-a volt magyar. A megye székhelye, Székelyudvarhely lakosságának 97%-a vallotta magát magyarnak. Ez volt Magyarország legtisztábban magyar megyéje. Ez volt Magyarország legtisztábban magyar megyeközpontja. S nem csak a statisztikák adataiban.

Léteztek már székely viccek. A brassói Fekete templom óriási harangja… már csengettyűként került a helyére…

Helyek, nevek sokasága

Erdélyország méreteiből, sokszínűségéből adódóan Cholnoky Jenő sem vállalkozhatott annak teljes körű bemutatására. A partiumi nagyvárosok (Nagyvárad, Arad, Szatmárnémeti és Temesvár) tömör jellemzését az Alföld leírásában végezte el, Erdélyben választania kellett, hogy „mit emel be – s mit hagy ki”.

Kolozsvárral indította az áttekintést. (Oda kötötte az élete – majd oda kötődtek emlékei). Leírásunk korlátozott terjedelméből adódik, hogy itt csak egy felsorolás formájában közöljük az általa legfontosabbnak tartott városokat: Nagyenyed; Gyulafehérvár; Déva; Vajdahunyad; Hátszeg; Szászváros; Nagyszeben; Fogaras; Székelyudvarhely; Marosvásárhely; Beszterce; Dés; Szamosújvár; Medgyes; Erzsébetváros; Dicsőszentmárton; Balázsfalva; Brassó; Segesvár; Kézdivásárhely; Sepsiszentgyörgy; Csíkszereda; Gyergyószentmiklós; Berethalom; Prázsmár; Szászhermány; Százkézd; Barcarozsnyó; Nagybánya; Zilah; Lugos; Karánsebes; Steierlakanina és Orsova.  Székelyföldre húzta a szíve: Külön leírásokat is adott róla.

A Vaskapu és Ada Kaleh-szigete  

Magyarország egyik legfestőibb tája a Duna által kialakított Vaskapu-szoros vidéke volt, Krassó-Szörény vármegyében.  A Déli-Kárpátok mészkőszirtjei, a kiszámíthatatlan folyó örvényei páratlan látványt nyújtottak. Ez volt a Kárpát-medence és a Balkán járhatatlanul meseszép határa.  Összesen kb. 120 km hosszúságú mederszakaszát rendkívüli vízjárások jellemezték: kisvize 2.100, legnagyobb vize mintegy 16.000 köbméter volt másodpercenként. A zátonyok és a sziklák között a víz mélysége helyenként az 50 métert is elérte. A Kazán-szorosban a meder szélessége mindössze 170 méter volt.

Széchenyi István először 1830-ban látogatott ide, Beszédes József társaságában. Itt kitűzött céljuk kezdetben szinte őrültségnek tűnhetett: A gőzhajózás számára alkalmas hajózható meder kialakítása a sziklákkal szabdalt, zuhatagoktól kavargó Al-Dunán… Vásárhelyi Pál készítette az első szabályozási terveket.

Széchenyi kezdeményezéséből a magyar nemzetgazdaság egyik legbravúrosabb és legköltségesebb beruházása kerekedett: A szabályozás föltételeit évtizedekkel később, az 1888. évi 46. törvény szabályozta. A rendkívüli költségű finanszírozásért cserébe a Monarchia és így Magyarország a hajók áthaladásért illetéket szedhetett. Baross Gábor a „vasminiszter” szervezte a gigászi feladathoz az irdatlan költségvetési eszközöket. Fiume és a MÁV felvirágoztatása mellett ez volt élete „Harmadik főműve”. A „vasminiszter” sohasem pihent.

Habár még nem volt készen, a Millenniumra való tekintettel, 1896. szeptember 17-én megtartották a hajómeder létesítményeinek hivatalos átadását, Ferenc József, I. Károly román és I. Sándor szerb király jelenlétében. A szabályozásokat végrehajtó és finanszírozó Magyarország a nemzetközi szerződéseknek megfelelően 1899. szeptember 1-jétől szedte a hajózási illetéket. A magyar állam a korabeli jognak és szokásoknak megfelelően az al-dunai kereskedelem díjainak megállapításával elsősorban a magyar vállalatoknak kedvezett, s újonnan alakult gőzhajózási vállalata, a Magyar Folyam és Tengerhajózási Részvénytársaság (a MAHART elődje) számára jelentős előnyöket biztosított.

70 évig tartott és mérhetetlen áldozatba került a Duna megszabályozása.

Ada Kaleh törökök és más muszlim töredékek által lakott meseszép kis sziget volt, a Vaskapu  „alatt”, Orsovától 3 km távolságra. Lakói dohány, szőlő- és rózsatermesztéssel foglalkoztak, s nemritkán csempészéssel is. Török jelentése: „szigetvár”. Hosszú múltja során állítólag  tizenhatszor keresztelték át. Hérodotosz legendáiban Cyraunis néven említik, de Yernis és Saan név alatt is feljegyezték. A görög kereskedők Cotinusának (a vad olajbogyók földje) hívták. A Balkán-háborúk befejeztével a sziget a „Duna közepén maradt”, afféle gazdátlan területté vált.  1913. május 12-én dr. Medve Zoltán, Krassó-Szörény vármegye főispánja hadilobogó alatt áthajózott partjára és a magyar, valamint a közös kormány képviseletében magyar közigazgatás alá vonta. Ennek érvényesítése céljából a korábban is ott állomásozott katonaság mellé két csendőrt rendelt ki.

Ez volt a Magyar Királyság utolsó területi nyeresége. A korabeli fényképek tanúsága szerint különlegesen szép, hamisítatlan keleti hangulatot árasztó, határozottan romantikus sziget. Senki sem gondolt arra, hogy a jövőben elnyelhetik a Duna hullámai. Arra pedig főképp nem, hogy akár egész Magyarország is követheti…

Forrás:

1./ Kubassek János: A Vörös térkép / Rubicon, 2020/6-7.
2./ Rónai András: Térképezett történelem / Magvető Könyvkiadó, Budapest 1989.
3./ Cholnoky Jenő: Magyarország földrajza / Kráter Kiadó 2010.
4./ Horváth Gyula: A Kárpát-medence régiói – Székelyföld, Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2003.
5./ Erdély etnikai térképe / Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest 1997.