Címlap » Magazin » SVALBARDREIN – A svalbardi rénszarvas

 
 

SVALBARDREIN – A svalbardi rénszarvas

 

Az Arktisz messze legtávolabbra tévedt patás növényevői. Talán az utolsó jégkorszak végén érkeztek ide Svalbardra (Spitzbergák), alig több, mint 1.000 km távolságra (!) a Földrajzi Északi-sarktól. Erős hóesésben és kellő távolságból – sokszor jegesmedvéknek vélik őket az emberek… Az utóbbi évezredekben „átvettek” ugyan néhány jegyet a sarki nagyragadozók viselkedéséből – de az emberre persze továbbra is teljességgel veszélytelenek. Sőt! Habár vadállatok, a hosszú sarki tél mély havában, egészen közel engednek minket – magukhoz. Így spórolnak energiáikkal. S állítólag nagyon kíváncsiak is ránk… hogy mit is keresünk Svalbardon… (?) 

Fizikai megjelenés

Az eurázsiai rénszarvasoktól eltérően, prémje októbertől – májusig világosszürke, sőt fehér. Lábai rövidebbek, testalkata sokkal tömzsibb eurázsiai rokonainál. A bikák tömege átlagosan 80 kg, míg a jóval kisebb teheneké 60 kg. A rénszarvasokra jellemző módon, mindkét nem visel agancsot, nyáron a bikáké sokkal mutatósabb. Itt fenn, az é. sz. 78º (!) felett, a bikák a tél elején elveszítik agancsukat – míg a tehenek megtartják azt. A szarvasok világában példa nélküli jelenségre csak a közelmúltban sikerült elfogadható elméletet találni: A természet így „oldja meg”, hogy a jóval erőteljesebb bikák ne „üssék ki” a teheneket, a hosszú téli éhezés során. Sűrű, kétrétegű bundájuknak köszönhető, hogy az amúgy igen sovány egyedek is gömbölydedre hízottnak tűnnek. Az eurázsiai rénszarvasoktól és észak-amerikai karibuktól eltérően, sohasem alkotnak nagy csordákat (Kanadai és alaszkai rokonaik esetén nem ritkák a többezres vándorló csordák sem.) Télen, a legtöbbször 2-3-4 tagú csoportokban láthatjuk őket, de rendszeresen megjelennek magányos bikák is. A sűrű hóesés szürkés-fehérjében álldogálva, nem csoda, hogy sokan medvét vélnek bennük első ránézésre…

Svalbardrein életút

A borjak (egyetlen borjú/ anya) júniusban születnek, a sietős sarki nyár első harmadában. Anyjuk 3 hónapon át képes szoptatni őket. 3.000 g tömegüket 90 nap alatt kell min. 24 kg-ra növelniük, annak érdekében, hogy az októberben beköszöntő sarki tél első napjaiban ne fagyjanak meg. A következő év májusától (ha megérik…) köszönt rájuk az első nyári bőség: A Spitzbergák jégmentes területein (az arktiszi szigetvilág 60%-át fedik jégmezők és gleccserek) nagyszerű legelők zöldellnek. A svalbardi rénszarvasok feladták eurázsiai rokonaik „finnyásságát” – vagyis nem csak bizonyos zuzmókat fogyasztanak. A rövid sarki nyár gyorsan változó legelőinek majd minden növényét lelegelik. Sietősen, s élvezve az éjféli napot, a  ragadozók nélküli szigetvilág boldog biztonságát. Testtömegük min. 30%-át kell, hogy magukra szedjék zsírban (!), hogy eséllyel induljanak a következő télnek. A legdúsabb átmeneti – legelők 3 szigeten találhatóak: Edgeøyán, Barentsøyán és a fősziget, Spitsbergen Nordenskiöld-föld nevű vidékén. A szarvasbőgés és párzás időszaka októberre esik. A domináns bikák háreme akár 10 tehénre is duzzadhat – de eközben ne gondoljunk semmiféle, a magyarországi gímszarvas bőgés alatti impozáns és magasztos életképekre, küzdelmekre… A svalbardrein bikák néhány agancs-billentés után lemondanak a szerelemről… s a tehenek is sokkal praktikusabbak, kevesebb hűhóval is beérik… Az evés itt sokkal sürgetőbb –  mint a Kárpát-medence kifogyhatatlan táplálék forrású erdeiben, de akár azt is mondhatjuk, a norvég belátás… ebben az esetben is eltér, a magyar keményfejűségtől…

Október 26-tól a Nap egy pillanatra sem éri el a horizontot, beköszönt a sarki éj, s annak csontig hatoló hidege. (A következő év február 16-tól látni ismét néhány percre.) A sarki éj és az azt megelőző- illetve követő hónapok szürkülete rendkívül kemény időszak. Kizárólag a legerősebb, legegészségesebb rénszarvasok élhetik túl. Patáikkal egész nap a havat kaparva keresik a gyér zuzmó foltokat, illetve rendszeresen hegyet másznak – a meredek, szél által letisztított oldalakon, gerinceken. Az ide látogató turisták először nem is értik – miért másznak a szarvasok a legnehezebb terepeken, s mit nyalogatnak a kopár, éles törmeléken.

A rendkívül nehezen megszerzett, csekélyke energiát egyetlen módon lehet megőrizni: ha az állat szinte alig mozog. Általános jelenség, hogy az ebéd elején, az ablakon át megpillantott rénszarvas 30-40 perccel később, a desszert és a kávé elfogyasztása után is szinte ugyanott van – az ablak bal sarkához tán kicsit közelebb…

A jéghideg kőmezőkön történő téli legelés 9-11 év alatt koptatja el a svalbardi rénszarvasok fogait. Így általában, ilyen idős korukban halnak éhen. (Ha hirtelen olvadás, majd fagyás történik – vagy megfagyó eső borítja a havat – az éhhalál tömeges méreteket is ölthet.) Az éhező egyedek csendben megfagynak, örökre elszenderednek, a fokozatosan hízó hó vagy jégréteg alatt. Utolsó álmukban talán a déli, melegebb, sokkal tovább legelhető skandináviai, szibériai – vagy netán kanadai tundrákról ábrándoznak… ahol természetesen a zuzmó mindig zöldebb…

Hogyan tévedtünk ide?

Máig sincs egységesen elfogadott vélemény – hogyan tévedhettek ide a rénszarvasok, nagyjából 8.000 évvel ezelőtt. A migráció Szibériából történt, majd az éghajlat változásával az „itt rekedt” populáció külön alfajjá vált, a csak rájuk jellemző sajátosságokkal. A Spitzbergák nem szarvasnak való vidék – életüket felemészti a túlélési küzdelem. (Esetük hasonló a mongóliai Gobi-ban rekedt barnamedvékéhez, akik néhány évezreddel ezelőtt még egy zöldebb, termékenyebb Gobi-ba érkeztek, s mára sivataggá /nyáron elviselhetetlenül forró sivataggá/ romlott környezetük.)

A rövidke sarki nyár legelői mellett az egyetlen előnyt a nagyragadozók (farkasok, medvék, hiúzok, szirti sasok) teljes hiánya jelentette. Az emberek is csak a XVI. században jelentek meg – de őket is csak a tengeri emlősök (bálnák, rozmárok, fókák) vonzották.

A rénszarvasra a XIX. század második felétől vadásztak – amit a norvég kormány 1925[1]-ben tiltott be. A mai svalbardrein populáció tehát már „ismét nem fél” az embertől. Ha a világos tél[2] idején találkozunk velük – sokszor meglepően közel engednek magukhoz. Tudjuk – spórolnak az energiával. De legalább annyira munkálkodik bennük a kíváncsiság: „Kik vagyunk és hogyan tévedtünk ide?” kérdezgethetik maguktól – immár ránk, emberekre – s nem csak saját helyzetükre gondolva… miközben melankolikus szemeikből az állandó „nézzük őket – vagy fussunk…”  vívódás tükröződik.

Norvégia kormánya kérte a szigetvilág több mint 60%-ának UNESCO világörökségi védelmét. Ha a státuszt megkapják, létrejön Európa legnagyobb UNESCO világörökségi vadonja – s végleg betiltják a vadászatot. Így végleg megszűnik majd a rénszarvasok említett vívódása…

Longyearbyen-be, Svalbard fővárosába (s egyetlen városába) már most is számos egyed rendszeresen bejár. A helyi egyetemisták közül többen egyenesen azt állítják, hogy péntek- és szombat- éjszakákon sokszor jobban alkalmazzák a KRESZ szabályait, mint számos diáktárs…

Jegesmedve vonások…

Földünk legészakabbi szarvasai jó-néhány fizikai és viselkedésbeli módosuláson estek át – aminek következtében „jegesmedve vonások”-ról írnak velük kapcsolatban egyes szerzők. Cikkünk terjedelmi korlátaiból adódóan ezúttal csak felsoroljuk ezeket a vonásokat, furcsaságokat:

1./ Születés utáni rendkívül gyors növekedés

2./ A testtömeg 30%-át elérő, vagy meghaladó őszi zsírfelhalmozás

3./ Jégen járás (Az élelem felkutatása közben a svalbardrein átkel a gleccsereken, jégmezőkön, befagyott fjordokon, sőt a befagyott tenger jégtábláin is)

4./ Kíváncsiság az ember jelenlétében

5./ Rossz látási viszonyok esetén, távolról – a tömzsi alkatból és fehér színből adódó hasonlóság

 

 

***

Szöveg és kép: Gőgös Norbert

Forrás:

1./ Andreas Umbreit: Spitsbergen, Bradt Travel Guides, Fourth edition 2009.

2./ Dag W. Aksnes: The University Centre in Svalbard, Rapport 34/2013.

3./ Internet források

[1] 2006-tól ismételten vadászhatóak, korlátozott számban. Évente 250 – 300 kilövési engedélyt adnak ki – ennek azonban csak a felét használják fel a „lusta” vagy fokozottan állatvédő szemléletű norvég vadászok.

[2] Március – április időszaka