Címlap » Magazin » Timúr Lenk lovasíjászai

 
 

Timúr Lenk lovasíjászai

 

Jelentkezés, kapcsolat



UTAZÁSI FELTÉTELEK



ELEKTRONIKUS HÍRLEVÉL

Archívumok

Emír Timúr (1336-1405) „Az Idők Császára” a világtörténelem egyik legellentmondásosabb személyisége. A nyugati- (és keleti) szakirodalom az 1990-es évekig (az ismeretek hiánya miatt is) rettenetes barbárként jellemezte. Még legelterjedtebb elnevezése is kortársai által ráragasztott gúnynév volt (Timúr Lenk jelentése: Sánta Acél). A róla alkotott kép mára jelentősen megváltozott: Minden idők egyik legnagyobb logisztikai szakemberét, szervezési stratégáját és katonai zsenijét látják benne. Szülőföldjén, Közép-Ázsiában „szentként” tisztelik. Timúr egész életét lóháton töltötte, lavinaként növekedő lovas seregei Delhitől – Moszkváig uralták Eurázsiát. Csagatáj lovasíjászai egy ekkor már több mint 2.000 éve létező lovas kultúra történetének utolsó „világraszóló fejezetét írták”.

Életrajz – röviden

Timúr, a Csagatájjal (Dzsingiz kán harmadszülött fia) Transoxianába érkező Barlasz törzsből származott. (Jelentése: Az Oxus folyón túl. A mai Amudarja – Szirdarja folyók köze /Üzbegisztán/.) Félig türk – félig mongol gyökerekkel bíró, előkelő – de nem nagy befolyással bíró törzsből. Fiatal korában igazi kaméleonként váltogatta szövetségeseit, s végül mindig az erősebbek oldalára állt. Legitimitását katonai sikerei mellett „stratégiai házasságának” köszönhette: Feleségül vette Kazan, az utolsó egyenesági Csagatáj kán leányát, Saray Mulk-khanumot. Így elnyerte a Temur Gurgan címet (A Nagykán – vagyis Dzsingiz kán kései veje címet). 1370-re már több tümennyi (2 10.000 lovas íjász) lovas íjász felett parancsolt, s megkezdte a Selyemút leggazdagabb városainak, államainak meghódítását. 1400-ra felszámolta az Arany Hordát, birodalmába olvasztotta Perzsiát és Észak-Indiát, meghódoltatta az egyiptomi mameluk szultánokat, s elfoglalta a Kaukázus térségét. 1402-ben (átmenetileg) felszámolta az Oszmán-birodalmat, a legyőzött I. Bajezid szultánt (Előtte Bajezid szultán 1396-ban megsemmisítő vereséget mért Nikápolynál a nemzetközi keresztes seregekre, köztük Luxemburgi Zsigmond magyar király hadaira) személyes foglyaként elszállíttatta Szamarkandba. A korabeli leírások szerint 200.000 lovasíjász szolgált Timúr seregében. (!)

Nagyon jó fizikumú, sportos testalkatú férfi volt. Tizenéves korában a földre zuhant lova alá szorulva tört el lába, több helyütt és szilánkosan – ettől a balesettől vált sántává. Sántasága nem rontotta lovasíjász képességeit. Számos esetben harcolt az első sor tűzvonalában, ellenfelei közül többeket párbajra hívott ki – olykor a katonák életének megóvása érdekében.

Arcvonásait a világhírű szovjet antropológus, Mikhail Mikhajlovics Gerasimov rekonstruálta. (M.M.Gerasimov a Forensic facial reconstruction /angolul/ módszer kifejlesztője) /Közismert történet, hogy Tímúr sírját – a rávésett halált hozó átok ellenére – 1941. június 21-én nyitották fel szovjet régészek. Másnap Németország megtámadta addigi háborús szövetségesét, a Szovjetúniót./

Tímúr birodalma és hódoltatott országai

A csagatáj lovasíjászok

Timúr szamarkandi udvarában a yasa (dzsaszag) – a mongol hadi jog – mellett a lovas hadviselés módszereit is változtatás nélkül vette át, csak az elnevezések változtak. A lovas erőket 10-es (onlik), 100-as (juzlik), 1000-es (binlik) és 10.000-es (tümen) alakulatokra osztották. Hadjárat esetén 2 lovas vezetett 1-1 plusz lovat, de ezen felül az onbashi („tizedes”) feladata volt 5 + ló hadrendben tartása, a juzbashi („százados”) pedig + 10 lovat kellett, hogy magával vigyen.

A lovasok kötelező minimum fegyverzetét írásos törvényben rögzítették. Minden katona kellett, hogy rendelkezzen minimum 1 db visszacsapó-íjjal, 30 db nyilvesszővel (tegezben), páncéllal, 1 évnyi élelemmel a hátaslova számára, baltával, ásóval, kötelekkel, fűrésszel…stb. (Állandó készenlét mellett!) Minden tized fenntartott egy „tizedjurtát” is. Hadba-hívás esetén az azonnali (!) megjelenés törvényét alkalmazták – az arra kijelölt helyszíneken. A villámgyors mozgósítást a jams rendszere (Állandó postaállomások, 200 db lóval helyszínenként) garantálta. A számtalan lovasjáték mellett a vadászatok biztosították az állandó tréninget. A sokszor több ezer lovasból álló körvadászatokon (!), minden a „tatár körön” belül rekedt állatot lelőttek. Lóról lőtték a nyulakat, de az akkor még gyakori leopárdokat is (!). Lovas- illetve íjásztudásuk a mai ember számára elképzelhetetlenül magas szinten állt.

Timúr vasfegyelmet követelt – ugyanakkor bőséggel jutalmazott, legbátrabb lovasai minden földi jóból részesültek. A tovacsik gondoskodtak („Leltározó tiszt”) a győzelemmel megszerzett javak rögzített szabályok szerinti szétosztásáról. A lakomákon a „frissen zsákmányolt” nők és lányok töltötték újra a kiürült kupákat, a mulatság végén a harcosok megkapták a kupákat és legtöbbször a kupákat felügyelő nőket egyaránt… A legkiválóbb harcosok a tarkhan címet is megkaphatták: „Törvények feletti” kísérőkké emelkedtek, akik Timúr előtt személyesen is megjelenhettek, sőt asztalánál étkezhettek.

A lovasíjászok felszerelése

A sokszor napokon át tartó nyeregben ülés megkövetelte az alsóneműk (sőt a legkifinomultabb alsóneműk!) használatát. Az előkelőbb lovas íjászok selyem alsónadrágot (!) és trikót viseltek. A trikóra Korán idézetekkel teleírt inget húztak, amulettként, a testi- és lelki védelem érdekében. Az inget egy alsó hosszúnadrágba gyűrték. Az ingen felülre kaftán került – míg a hosszú nadrágra egy vastag anyagból, vagy bőrből készült külső, védő nadrág. Derekukat vastag vászonövek tartották, amire külön fémveretes bőrövek kerültek. Az övekre akasztották a fegyverzetet, sokszor a tegez is ezen lógott. Timúr könnyű, illetve nehéz lovasságot is felvonultatott, ezeknek az öltözete jelentősen eltért. A könnyűlovasok védőöltözete sokszor csak a kaftánba belülről bevarrt védőlemezekből állott.

A nehézlovasok sodronyinget, 3 rétegű bőrpikkely páncélt és javshant (lemezes ing) is viselhettek. A sodronying sokszor a térd alá ért, ahogy ez Tímúr unokája, Ibrahim Szultan ibn-Shakruh – mára szaudi gyűjteménybe került – de szerencsésen megmaradt öltözetéből is látható. Érdekes, hogy Timúr életéből nem maradtak fenn hiteles felszerelés ábrázolások – annál több azonban közvetlen leszármazottai, a Timuridák korából. A harci jelenetek ábrázolása a XV. századi miniatúrák legkedveltebb témájává vált, így számos hiteles ábrázoláson látható a kor csagatáj lovasíjászainak pontos felszerelése. Egy dolgot soha ne keressünk azonban a korabeli képeken: a sarkantyút. A lovakat sokkal jobban tisztelték annál, mintsem, hogy fájdalmat vagy sérülést okozzanak nekik, egy ilyen idegen eszközzel.

Az unokák virtusa

A lőfegyverek fokozatos fejlődése az 1600-as évek elejétől Közép-Ázsiában is kiszorította a visszacsapó íjak használatát. A lovasíjászat már csak a régi históriák lapjain élt tovább, az egyedien magas szintű általános lovas tudás azonban megmaradt. Vámbéry Ármin és Almásy György, a két talán legismertebb magyar Közép-Ázsia kutató nem kevés humorral tudósítottak a XIX. századi sztyeppe „lóról leszállni nem tudó” lakóiról. Almásy leírta, hogy kirgiz kísérői nem csak a lepkéket és a nagyobb rovarokat fogták lóhátról… de növénygyűjteménye virágjait is a nyeregből szedték (!). Vámbéry feljegyzéseiben pedig olyan kirgiz kumisz árus asszonyok szerepelnek, akik tekintélyes méretű bőrtömlőikből a nyeregből célozva spriccelik a vevők szájába az erjesztett kancatejet (!).

Timúr kései unokáinak lovas tudományáról ma is azonnal meggyőződhetünk, ha valamilyen közép-ázsiai pásztor ünnepbe csöppenünk. A lovas zsákhordástól – a lovas aprópénz felszedésig sokféle zsonglőr mutatvány tartozik a pásztorok repertoárjába. A kirgizül ulak tartysh-ként ismert (más török nyelveken kök börü = szürke farkas, vagy buzkasi néven is használt) lovas játék a legismertebb világszerte: egy levágott fejű birkát kell egy kijelölt vonal mögé juttatni a két, egymással küzdő lovascsapat valamelyikének. Az oodarysh a birkózás – csak éppen lóhátról, míg a Kyz-kumay (leánycsókolás) a fiatal jegyesek incselkedése – rohanó paripákon…

A Jumby atmai a vágtató lovakról leadott céllövés, mára elsősorban puskával történik. Nem nehéz azonban kitalálni, hogy a néhai lovasíjász gyakorlatok máig élő formáját tisztelhetjük benne.

Farhod Yusupov, az Egyesült Államokban diplomát szerzett fiatal utazási szakember tipikusan példázza „Timúr kései unokáinak” különleges örökségét, kettős életmódját. Télen rendszeresen az ENSZ számára dolgozik, project leaderként – míg nyáron lovas utakat és túrákat kísér. „Van még három lovam a nagyszüleimnél” meséli (nem kis meglepetésünkre) egy Biskek belvárosi étteremben. „Úgy leestem a legutóbbi kök börün, azt hitték eltört három bordám. A barátaim vittek be a kórházba – s közben történetekkel szórakoztattak, hogy mit tettek a gyávákkal Timúr idején: Anno leborotválták a szakállukat, s női frizurával (esetleg sminkben is…?) át kellett lovagolniuk a Szamarkandon…” teszi hozzá széles mosollyal.

„Két nappal később hoztak nekem egy szőke, kínai női parókát… Hát ez volt az ő megértő hozzáállásuk… ez volna a mai modern kirgiz lovas humor vagy micsoda…” zárja le a sztorit derűsen.

* * *

Szöveg: Gőgös Norbert

Kép: Internet források

Forrás:

  • Justin Marozzi: Tamerlane… Harper Perennial, London, UK 2005.
  • Laurence Mitchell: Kyrgyzstan, Bradt Travel Guides, England 2008.
  • Archive of San’at magazine, www.sanat.orexca.com